„Elsősorban azt láttam, hogy ez a hit közösségi. Egy szertartás mindig akkor volt a legszebb, ha minél többen vettünk részt rajta. Sőt, még ez sem elég, akkor volt még ennél is jobb, ha akik ott voltak, tevékenyen részt is vettek odafigyelésükkel és énekükkel. Kezdtem azt is tapasztalni, hogy ez identitást ad, tartozhatsz valahova.
De ami a legfontosabb volt, hogy rájöttem arra: hitem alapja a SZERETET! Ez az első karácsonyi lelkigyakorlatomon volt, melyet az osztályunknak egy pap tartott. Sok előadása volt, néha egy kis játék, ilyen-olyan kérdések, de akkor, ott értettem meg, hogy attól vagyok én keresztény, ha tényleg szeretem a társaimat, és ők is szeretnek engem. Később a vacsorán szinte igazi utópisztikus hangulat volt, amikor nagy mosollyal tudtuk egymást kiszolgálni.
Ez indította el bennem azt, hogy sokkal komolyabban vegyem katolikus hitemet. Persze ennek is tovább kellett fejlődnie. Felnőttként most már tudom, hogy nem az a legfőbb dolog, hogy egymást szeretjük, hanem hogy Isten szeret minket! Mégis szükségem volt erre a megújulásra, mint ahogy szükségünk van rá, nem csak egyszer, hanem életünk folyamán újra és újra. Merjünk szembe nézni önmagunkkal, és ha látjuk, hogy elfásultunk hitünkben, akkor újítsuk meg magunkat a szeretetben. Térjünk vissza az első szeretethez! (Jel 2, 4-5).”