Le lehet szállni végre a népről

„A helyzet ugyanis az, hogy Magyarország jelenleg parlamentáris, vagyis népképviseleti demokráciára van berendezkedve, ahol a közhatalom forrása a nép, amely felhatalmazást ad négyévenként egy úgynevezett választáson az arra hivatott politikusoknak és pártjaiknak, hogy a nevében eljárva irányítsák tudásuk és képességeik szerint az országot.

Ezt most persze nagyon szájbarágósan mondom, de tényleg csak azért, mert fontos: jelenleg azt látjuk, hogy óriási igény van a változásra. Mi másért vonultak volna ki az utcára tízezrek egy olyan ügyben, mint a CEU vegzálása, ami lényegében keveseket érintett, viszont jó alkalom volt arra, hogy a társadalmi elégedetlenséget közös megmozdulássá érlelje? Sőt, a társadalom elég erős vészjelzéseket ad egy ideje, rámutatva azokra a problémákra, amelyek napi szinten teszik elviselhetetlenné az életet: gondoljunk itt Sándor Mária mozgalmára, a tanártüntetésekre, a Rómaira, a Ligetvédőkre, vagy akár a főváros bulinegyedének lakosait aktivizáló lehetetlen helyzetre. Ezek bizony mind a társadalom megmozdulásai voltak, népi kezdeményezések, amelyek egyértelműen arról árulkodtak, hogy akut problémákra azonnali választ követelne a társadalom, de erre a politika nem volt képes hatékonyan rácsatlakozni.

És persze rengetegen vannak, akik nem képesek láthatóvá tenni az elégedetlenségüket. Róluk is érdemes megemlékezni, amikor lesajnálóan biccent valaki a változást nem akaró nép felé: milliók élnek szegénységben, a létminimum alatt, kizsákmányolva és elnyomva – ők puszta létükkel képviselik a béklyóba vert társadalmat, és őszintén szólva nem várhatjuk el tőlük, hogy a mindennapos küzdelmük után még arra is energiát fordítsanak, hogy valami össztársadalmi szabadságharcba fogjanak béklyóik levetése érdekében. Szavuk nincs, a hangjukat ugyan hogyan is hallanánk, el vannak zárva a nyilvánosságtól. Nekik egyetlen lehetőségük van arra, hogy tehessenek a változásért: elmennek és szavaznak, már ha egyáltalán…”