Nagy októberi

„A világháború azért válhatott gigantikus időzített robbanószerkezetté, mert brutálisan szétrobbantotta e hagyományos paraszti társadalmakat. A parasztból lett katonák milliószámra szenvedtek és haltak meg a csatatereken, milliószámra haltak éhen otthon maradt családtagjaik, és végül sok-sok millióan vesztek oda azokban a kegyetlen polgárháborúkban, amelyeket az éhínség és járványok okozta anarchia és káosz robbantott ki. A sok száz éve működő szerveződési elvek néhány év alatt széthullottak, és az iszonyú erejű társadalomszerveződési vákuum hihetetlen erővel és gyorsasággal tett ismertté olyan, addig tökéletesen ismeretlen ideológiákat, létszerveződési logikákat, amelyek ugyan az apokaliptikus helyzet igen látványos és gyors javulását ígérték, de ígéreteik előzetes ellenőrzésére értelemszerűen semmilyen mód nem kínálkozott.

Így aztán az lehetett a győztes, aki a hagyományos világa brutális gyorsaságú és kegyetlenségű szétrobbanásának iszonyatától megrettent nép és egyben a felfoghatatlan erejű paraszti tömegindulat lecsillapítására és mederbe terelésére leginkább képesnek mutatkozott. Ma már tudjuk, a magát bolseviknak, vagyis többségben lévőnek nevező, egyébként nevetségesen jelentéktelen kisebbség lett a győztes. A megszerzett hatalmának megszilárdításához azonban még nagyjából két évtized kellett, és először e »konszolidációhoz« vezető út, aztán a beüzemelt rendszer működése követelte újabb sok-sok millió ember kínhalálát.

Míg aztán a „második világháború” fedőnevű projekt nyomán »szuperhatalommá« tett és fél Euró­pa feletti ellenőrzésének lehetőségét megszerző bolsevik birodalom ugyanolyan, máig is megmagyarázhatatlan módon hullott a semmibe, mint amilyen megmagyarázhatatlan módon létrejött. Röviden ennyi a hevenyészett kronologikus történet, és most már »mindössze« arra volna szükség, hogy megpróbáljuk tisztázni, mi is volt valójában ez a némileg »költséges« történelmi kaland, ami a nálunk évtizedeken át »nagy októberi szocialista forradalom« nevű történéssorral vette kezdetét éppen száz évvel ezelőtt. Ami ma már teljesen nyilvánvaló, az az, hogy saját állításával szemben nemcsak alternatívája nem volt ez a sajátos társadalomszerveződési mód a magát a 19. század óta kapitalizmusnak nevező létszerveződési rendszernek, hanem ellenkezőleg, éppen hogy kiépítésének nélkülözhetetlen talapzata. Ezért volt zseniális az a magyar vicc a hetvenes években, hogy a szocializmus nem más, mint a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető út legkegyetlenebb szakasza. Erre a kis kegyetlen kitérőre valójában a tradicionális paraszti társadalom lehető legrövidebb idő alatt lebonyolítandó, következésképpen a lehető legbrutálisabb felszámolása érdekében volt szükség.”