Neobolsevizmus a magyar politikában

„Azt hinnénk, egy fikarcnyival is jobb az ellenzékünk. De nem. A liberális demokrácia kiesése a társadalmi kommunikációból és a megőrzendő komplex értékrendünkből ugyanennek a neobolsevik mentalitásnak a magyar ellenzéki formája. A magyar ellenzékiségé – talán a Momentumot leszámítva – a liberális demokrácia és anyagi alapja, a hatékony kapitalizmus teljes kommunkációs és erkölcsi negligálásával kiváló példa a neobolsevik ellenzéki viselkedésre. Noha »helyreállításról« meg alkotmányosságról beszél, ennek kézzelfogható erkölcsi, értéktartalma nincs az ellen-fülkeforradalmiságon túl. Orbánság és ellenorbánság vetélkednek egymással, és az utóbbi legitimációs igénye nem terjed túl az orbánsággal való szembenállásán. (Amit persze némileg tovább bonyolít, hogy ez a szembenállás messze nem elég robusztus ahhoz, hogy csak az antitetikus volta miatt hiteles legyen.)

A bal-Jobbik szövetség világosan mutatja ezt. Ez éppen olyan gyakorlati »machiavellizmus« volna a neobolsevik trendbe illeszkedve, mint az orbánizmus (nem megfeledkezve az utóbbi ezen túlmutató jegyeiről). Semmi köze a liberális demokráciához, ellenben egy romhalmazon létrehozandó ellenorbánság, neobolsevizmus felé mutat, amit semmi más nem igazol, mint az orbánság és semmi más nem tart össze, mint a hatalomra jutás vágya. Ezzel nem azt mondom, hogy az ellenorbánság ne lehetne valamivel jobb, mint az orbánság, csak annyit, hogy irtózatosan messze járunk egy produktív rezsimváltástól. A magyar politika lingua francája a neobolsevizmus körül kristályosodik ki. A Fidesz – mint kormánypárt – a populizmustól közelít, az ellenzék a liberális demokrácia iránti érdektelenség és a machiavellista szövetségi politika felől.”