Megnyugvás

„Mindig megmaradt annyi erő, hogy a nemzetet mégse tudta semmilyen kígyó elpusztítani. Erdélybe húzódott, hitbe, vallásba, egyházba bújt, kultúrába, nyelvbe, dalba hátrált, sokszor erdőbe, barlangba, pusztába bujdosott, s valahogy tüzecskék mellett mégis megmaradt. Idegenben is. És termett új, nagy államférfiakat: Bocskait, Zrínyit, Thökölyt, Rákóczit, s még Hajnóczyt is! S aztán Széchenyit, Batthyányt, Kossuthot és Deákot. Elégedetlenek voltak ők is a lelkük mélyén, a rebellió évszázadainak legjava, de nem a rebellióért magáért, hanem nemzetükért s jövőért. Kötöttek volna mindenféle kompromisszumot – többen meg is tet- ték –, de hol volt már a kompromisszumkészség a versenyben velünk futó hatalmakban? Mária Terézia országa ez, s aztán az elégedetlenség, a dac, a szembeszegülés újbóli ajándékát hozó kalapos királyé.

Ez a nép valaha minden érzésből építkezni tudott. Mert volt, kinek a szemébe nézni. Kulturális pezsgésből, politikai forradalomból, máskor dacos, akár tévelygő rugaszkodásokból is, az »eb ura fakó« mentalitásból. Nagy baj lenne, ha az elégedetlenség csak a »no menjünk…«, vagy a tükörbe nézés után a »no, nézd csak, egy hulla…« életérzésig vezetne. Az elégedetlenség a jobbat akarás természetes feltétele, de van egy nihilizmusba áthajózó, pusztító, mesterségesen keltett, erőt elfecsérlő fajtája is.

Az élet korszakait – s a generációkat is – legszebben egymásba fűző értelemnek és hitnek tanújele, hogy fiatalon is megérezhetjük az elégedetlenség értelmét. A bimbós feladatok békéjét, amelynek harmóniája vezet el az elégedettséghez. Ez a béke valójában a megnyugvás. Béke önmagunkkal, és béke a körülöttünk lévő világgal. A megnyugvás lemondással jár. A világ megváltását másra kell hagynunk. Ez a Messiás dolga. Segíthetünk neki újra a világra jönni. Százszor megkérdezhetjük: »Mi az igazság?« De az öntudatlan elégedetlenséget jó lenne, ha elfújná a csavargó szél. Főleg ha ez a szellő zöldellő, harmatos vetések, színes virágok, fodros tavak felett fújná és hajlítaná el a tudomány által el nem ismert legelső és legfelső gondolatot.

Naponta találkozunk az elégedetlenség brutalitásával. Obszcén, végtelenül ostoba formában is. Én nehezen viselem. Talán ideges vagyok. Néger utcákon lovagolok? Valami transzcendens találkozást biztosan érzek az elégedetlenség és a megnyugvás között. Mintha nem is ellentétes érzések lennének. Ész vagy érzelem diktálja, nem tudom. Jézusé, a »názáretié« Pilátussal? Francescóé, a »szegényeké« a pápával? De ha nem sikerül a nagy találkozás egy egész életen át, a szellem akkor is termékenyen hullámzó, s nem feltétlenül elégedetlen. És szerencsére permetező, enyhítő langyos eső is segíthet, ha még fel tudunk nézni az égre.”