Mindenki érintett, mégis sokan nem értik – #metoo pszichológus szemmel

„Talán nem akarják hinni, hogy velük – hogy velünk, lányunkkal, fiúnkkal, párunkkal is történhet bármikor visszaélés. Mindenki szeret olyan magyarázatot találni az eseményekre, amiből levezethető, hogy a tragédiák elkerülhetőek. »Csak úgy hirtelen lehúzta a nadrágját? No, olyan biztosan nincs!« Ha csak a könnyűvérű, erkölcstelen, kihívóan öltözködő nőket érheti szexuális bűncselekmény, akkor meg van a recept, hogyan úszhatjuk meg mi. »A én gyerekemmel, unokámmal biztosan nem!« »Nem áldozattípus.« »Olyan jó kislány… A fiúval meg mi történhetne?« Bár a tények makacs dolgok, van, aki nem szeret törődni velük. Ez az igazságos világba vetetett hit. Önvédelmi torzítás.

Aztán lássuk be, nem kellemes olyan világban élni, ahol mindenkiben a potenciális bántalmazót látjuk. Talán ezért igyekszünk szűkíteni a kört. Szeretnénk csak a rossz arcú, alkoholszagú, zavaros tekintetű emberektől félni. Ha már a jól öltözött, tehetséges, jó modorú férfiaktól és nőktől is tartani kell, akkor hogyan érezzük magunkat és szeretteinket biztonságban? »Ő? Hiszen őt ismerem… Láttam a rendezését, bajnok a tanítványa, a lányom iskolájában is tanított… Ő biztosan nem. Ugye nem?! Mondja már valaki, hogy ő nem!« (...)

A szégyen nagyúr. Az áldozatok talán remélik, hogy túl lesznek rajta egyedül. Ha senki nem tud meg semmit, olyan mintha meg se történt volna. »Órákig mosakodtam, pedig hozzám se ért… Nézegettem magam a tükörben, ugye nem látszik? Ugye a szavak nem hagynak nyomot? Most már romlott vagyok? Bukott nő?« 

»Miért beszélnek most? Mit akarnak?« Talán szabadulni szeretnének az emlékbetörésektől, rémálmoktól. Talán mert most tart ott a gyógyulás, hogy már nem magát érzi bűnösnek, »megrontottnak«. Már tudatosabb, mint tíz, húsz, harminc évesen. Mert már nem csak magáért érez felelősséget. Talán mert gyerekei is vannak, akikért aggódik. Talán mert most nagyobb biztonságban érzi magát. Talán mert akkor tud felébredni a rémálomból, ha valaki végre igazolja: nem, nem álmodik. Ez a valóság. Igazolja azzal, hogy kiírja: »velem is megtörtént«. Vagy azzal, hogy »én is ott voltam«. Vagy azzal, hogy „én voltam – és bánom, és fáj, és nem akartam, sajnálom, és vállalom a következményeket…«

Sok a talán, mert minden történet más. De minden áldozatnak ugyanarra van szüksége. Biztonságra. Fizikai és érzelmi biztonságra. Arra, hogy higgyenek neki. Ne neki kelljen magyarázkodnia vagy tekintettel lennie másokra. Ne neki kelljen megszűrni, hogy mit bír el a környezete a történetéből.

Az áldozatnak szüksége van arra, hogy elismerjék érzelmei jogosságát, ne akarja senki közhelyekkel vigasztalni. Ne bagatellizálják történetét, de mondják ki: nem övé a felelősség az elkövetők bűneiért. Vállaljanak vele szolidaritást. Ne hagyják szó nélkül, ne hagyják egyedül.

A »me too« pont ezt jelenti: velem is megtörtént, nem vagy egyedül!”