„Ez a nagyobb általánosabb probléma pedig e pártok és a választók közötti erős, kétirányú képviseleti viszony hiánya. Vagyis a pártok befelé fordulása, a közvetlen politikai és értelmiségi közegükbe való beragadása. Egy köldöknézegető attitűd ez, amelynek hatására a politikai stratégiát érintő nagy döntések meghozatalában nagyobb szerepet játszik, hogy mit mond a közvetlen környezet, mintsem a képviselni akart választók. A közvetlen közeg, a párttársak, pártközeli értelmiségiek és a finnyás újságírók (magamat is beleértve) válnak a célközönséggé.
Márpedig egy demokratikus pártnak szüksége van célközönségre. Választói csoportokra, akiket képvisel, létezésének pedig ez ad értelmet: a képviselet.
Egy társadalom igen sokszínű, rengeteg ellentétes érdekkel, vággyal, gondolattal, egyetlen párt sem tudhatja mindezeket képviselni, sőt nagy, sok réteget felölelő néppárti aspirációkra rövid távon egyik ellenzéki párt támogatottsága sem ad indokot.
Választani kell hát. Be kéne lőni, hogy kiket is akarunk megszólítani, kiknek a képviseletére törekszünk, és nekik politizálni. Egy baloldali párt számára például fontosabbnak kellene lennie, hogy mire vágynak az alacsony bérekért dolgozó magyarok, mint az, hogy mit ír valamelyik publicista valamelyik hetilapban. Egy liberális párt számára a jelenlegi magyar társadalomszerkezet kisebb mozgásteret ad, de azért itt is van lehetőség bőven két-három százaléknál többet elérni. És ha a liberális párt azonosította ezekkel az emberekkel, akkor arra törekedhetne, hogy nekik megfeleljen, ne egy baloldali beszélőfejnek.
Persze itt, mielőtt a kígyó a farkába harapna, jelzem, hogy a fent leírtakra se kell hallgatniuk az ellenzéki pártoknak! Viszont az ellenzéki politika gordiuszi csomójából – amit »a kell összefogás a választási rendszer miatt« vs »nem akarunk összefogást, mert az én szimpatizánsaim nem fognak rád szavazni« dilemmája alkot – más kiutat nem látok, mint egy radikális és hosszan tartó emberek felé fordulást, bázisépítést és az odaadó közösségi szolgálatot.”