Forradalom – kérdőjelekkel és felkiáltójelekkel

Az első kérdés az eseményeket elindító október 23-i, budapesti tüntetéssel kapcsolatban merül fel. Ki és miért engedélyezi? Előbb ugyanis engedélyezik, majd betiltják, azután ismét engedélyezik. Utóbbi esetben nem világos, kinek az utasítására. Ne feledjük: az ötvenes években vagyunk, nem napjaink villámcsődületeinek idején. A hatalom a népre hivatkozik ugyan állandóan, ám neurotikus módon retteg tőle. Három ember már feloszlatandó csoportosulásnak számít. A tüntetés engedélyezése politikai hazardírozás, bárki hagyta jóvá, ugyanis ha a dolgok „elfajulnak”, a keményvonalas kommunisták szívbaj nélkül a tömegbe lövetnek.

Ezt 23-án Debrecenben, majd pár nap múlva több vidéki városban meg is teszik. Mindenütt vannak halálos áldozatok. Legtöbb a Kossuth téri vérengzést követően, amiről csupán az Igazság című lap számol be. Az állami terror hagyományát máig gondosan ápolják a progresszív oldalon. A forradalom 50. évfordulóján Gyurcsányék kíméletlenül szétverik a megemlékezőket, miközben lövetik a tömeget. A végeredmény, noha számukra nyilván nosztalgikus emlékeket kelt, mégsem az igazi: ezúttal csak gumilövedéket használhatnak. A brutális erőszak nem a bolsevizmus politikai hozadéka. A történelemben elsőként a nagy francia forradalom legitimálja a diktatúra véres rémuralmát. Marx pedig azzal fenyegeti a porosz államot, hogy mozgalma nem fogja palástolni terrorizmusát, ha eljön az ideje.

A tüntetés engedélyezésével – amennyiben a Nagy Imre csoport műve –, a reformkommunisták nyomást gyakorolhatnak a sztálinistákra. A hatalmukat féltő keményvonalasoknak szintén „jól jöhet” egy kis rebellió, ami után rendet vághatnak az országban és a pártellenzék soraiban. 1956-ot követően tulajdonképpen ez történik. A módszer később sem idegen tőlük. Az MSZP-s Gál Zoltán a szélsőjobb „elengedésével” ijesztgeti szabaddemokrata szövetségeseit annak idején. A recept egyszerű: félelemkeltés némi utcai randalírozással, politikai zsarolás, majd rendteremtés.

A baloldal – legyenek bármilyen hangzatosak humanista jelszavai - mindig gond nélkül asszimilálja a szélsőjobbot. Láthatjuk: akit tegnap náciként támadott, az mára makulátlan előéletű szövetségese. A progresszió honi zászlóvivői bárkivel hajlandók összeállni, bármit képesek megtenni a hatalom megszerzéséért, illetve megtartásáért. 2006-ban ennek érdekében – véres és böszme – puccsal próbálkozik (látszólag) önmaga ellen a kifulladó gyurcsányista hatalom. Képtelen ellenállni a diktatórikus vonzalmainak, ami túlélése egyetlen esélye.

Ami ’56 reformkommunista forradalmárait illeti, L. Kolakowskinak lehet igaza: pokoli logika rejlik a marxista rendszerben és gyakorlatban, amely determinálja a legnemesebb forradalmi szándékot is. A rendszer reformálhatatlan. A reformkommunista eleve fából vaskarika, mint a reformnáci, vagy a reformfasiszta. Axiomatikusan: kutya és szalonna viszonylat.

1956-ban Magyarországon a terror általános, a diktatúra „szükségletek feletti”. A tüntetés meglovaglása előnyösnek tűnik a Nagy Imre-csoportnak, noha nem valószínű, hogy forradalmi lépésre készültek volna. Még vezetőjüket sem voltak képesek kimozdítani 23-án otthonából. Mikor este a Kossuth téri tömeg őt követeli, akkor sem jószántából, hanem párttársai unszolására áll kötélnek. Útközben - míg a parlamenthez tartanak - döbbenten nézi a lyukas zászlókat, nem érti, mi történik. A tömeg kifütyüli, miután elvtársnak szólítja őket. Végül egy kiábrándító, atyáskodó beszédet mond. A forradalom kezdeti napjaiban megbízható pártbürokrata, aki jó esetben az események nyomában lohol. Rossz esetben szemben áll a felkelőkkel.

Október 28-ig téblábol, statáriumot hirdet, sokszor a sztálinisták utasításait hajtja végre. Ezután elragadja a forradalmi hév.

Sohasem volt önálló: mint mindig, most is igazodik. Alkalmatlan vezetőnek. Szerepe hasonló a népkormányt grófként jegyző Károlyi Mihályéhoz; illetve később minden szabaddemokraták köztársasági elnökének, Göncz Árpádnak faramuci politikai alakításaihoz. Remekül takarja, alkalmasint fedezi a mögötte buzgólkodókat. Nagy műgonddal megalkotott történelmi portréja ugyanúgy hamis, miként két társáé.

Emléke, általában a forradalom eltiprásának emléke jó propagandaanyag nyugaton a létező szocializmus ellen. Mítoszát az emigrált reformkommunisták és megtért sztálinisták építik fel. Legendájában sok a valótlan elem. Itthon, újratemetésekor koporsója mellől igyekeznek a demokratikus jövő Rubiconja felé a szocialisták.

1956. november 4-én Nagy Imre és kormányának kommunista tagjai magára hagyják a forradalmat. A jugoszláv követségre iszkolnak, miközben a rádióban többször elhangzik a komor és emelkedett szózat, miszerint csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. A kormány azonban nincs a helyén – a dráma főszereplői leléptek a színről –, a csapatok nem állnak harcban. A honvédség nem kapott parancsot az szovjetekkel szembeni ellenállásra. Az Országházból felvételről forog a többször megismételt beszéd. Minden újabb fordulatnál szabadságharcosok esnek el a Corvin közben, a Széna téren, Csepelen, Kőbányán, Óbudán. A jugoszláv követségre menekült kommunisták pedig, akár egy Majakovszkij vers elfuserált „önagyonülésezői”, abszurd módon szervezkednek. Bürokratikus petíciókat fogalmaznak, elszakadva a valóságtól. Nagy Imre utolsó gesztusával válik a forradalom mártírjává, mikor hajdani elvtársaitól nem kér kegyelmet. Nyilván jól tudja, mit várhat tőlük, helytállása ennek ellenére rendkívüli lelkierőre vall.

Október 23-án – Budapesten és Fóton – a stratégiai jelentőségű fegyverraktárakból visszavonják az ÁVH-s őrséget, miközben a rádiónál megerősítik. Lehet, hogy a Nagy Imre csoport csupán puccsra készült, ami forradalomba torkollt, majd a mozgalom élére tolta 28-a után vezetőit? A marxistáknál sosem tudhatjuk.

A marxizmus messianisztikus világnézet, amelyben a proletariátusé a világmegváltó szerep. Eszméit ellenben a marxista értelmiségi elittől kapja. Tudománynak hirdeti magát, noha ideológiája Paul Johnson szerint nem több a tudománytól távolálló zagyvaléknál. Születésekor a kortársak sem voltak nagy véleménnyel róla. A marxista hatalom hasonlóan despotikus, mint elődje – mondja L. Tolsztoj –, azzal a különbséggel, hogy megvalósulása esetén tőkések helyett a munkások vezetői uralkodnak majd. Dosztojevszkij még borúlátóbb: a baloldali forradalmárban az ördögöt pillantja meg. A forradalom lélektani előzményei közt döntő szerepet tulajdonít az ateizmusnak és nihilizmusnak. Babel tornya Isten nélkül épül, a mennyeket akarják lehozni a földre. Sztruve már a romok fölött tart szemlét: a kommunista forradalom az állam, a gazdaság és a kultúra lerombolásával, a politikai szenvedély feltüzelésével, majd milliók halálával járt.

A fegyverekkel kapcsolatban a „kinek állt érdekében?” kérdése lényegtelenné törpül a „kinek állt módjában kiadni a parancsot?” kérdése mellett. Ha a Nagy Imre-csoport, ha a Gerő-féle dogmatikusok adtak is utasítást a fegyverraktárak őrségeinek visszavonására, csak magas rangú pártfunkcionárius tehette meg. Mindkét esetben a rövidlátó politikai haszon tűnik motiváló tényezőnek, nem a népfelkelés kirobbantása.

Ez idáig az utolsó olyan forradalom a világtörténetben, amit csakugyan a szabadságért vívtak. Tisztasága páratlan. Ismerjük a fényképfelvételeket. Ékszerboltok előtt fegyveres pesti srác őrzi az árut. Másutt felirat a betört kirakatüveg mögött: nem rablás, a holmi a házmesternél van. Becsületkasszában gyűjtenek a forradalom áldozatainak hátramaradottjai számára. Valaki betesz egy százast, kivesz egy ötvenest.

Napjainkban a forradalmi lendület – láthatjuk külföldi tudósításokban – egy-egy szupermarketig tart. Innen hónuk alatt műszaki cikkekkel távoznak a posztmodern progresszió hívei. A forradalmak eszmevilága tárgyiasult: szabadság helyett konzum-javak, valódi közösség helyett laptopba zárt közösségi háló, belső függetlenség helyet uniformizált külsőségek. A jelszó: a fogyasztás felszabadít.

Az '56-os forradalom a fiatalság mozgalmaként indult, azután a függetlenségért folytatott szabadságharccá szélesedett. Ideológiája – Lukács György nagy bánatára – nincs. Eszméi azonban vannak. A szabadság, a Szovjetuniótól való elszakadás, továbbá a többpártrendszer, az alapvető emberi jogok, a nemzeti szimbólumok, azaz a demokrácia és történelmi folytonosság visszaállítása.

Ezért emlékezünk október 23. hőseire. A pesti srácokra, a melósokra, értelmiségiekre, az élelemmel a forradalmi városokba érkező parasztokra, a barikádokon és börtönudvarokban hősi halált haltakra. 1956 kérdőjeleit, a nemzet meggörbült gerincét felkiáltójelekké egyenesítőkre.