Mégis, kinek a pénze?

„Nincs különbség uniós és magyar pénzek között, »az mind a magyarok pénze« – ezzel a kijelentéssel lepte meg hallgatóságát egyik rádióinterjújában a magyar miniszterelnök. A több ezer milliárd forintos uniós támogatásoknak már-már abszurdba hajló tálalása a kormányzat unióellenes retorikájának fontos része, s nem nyitánya, hanem inkább betetőzése az integráció ellen folytatott verbális hadviselés egyik vonulatának. Bő két éve az ellentétek fő terepe a menekültkérdés, valamint az ideológiai-politikai vita a nemzetállamok és a nemzetek feletti intézmények viszonyáról. A szóváltások – mint tudjuk – elmérgesedtek, a „brüsszelezés” hangzavara szinte fülsiketítő, immár elhallatszik a határokon túlra is.

Csakhogy az integrációellenes szólamok hazai befogadása akadozik. A jelek arra mutatnak, hogy a társadalom nagyobb része elveti azt a beállítást, amely már-már ellenségként, rajtunk kívülálló és mintegy legyőzendő hatalomként festi le az integrációt. A közvélemény-kutatatások tanúsága szerint az összehangolt kampányok ellenére a társadalomnak csaknem a hatvan százaléka továbbra is a Nyugathoz akar tartozni, csak egyötöde a Kelethez, a maradék húsz százalék pedig bizonytalan.

A történelmi gyökerek, a négy évtizedes betagolódás a szovjet érdekszférába, a rendszerváltozás céljai, Márai jó tanácsának tudatalatti alkalmazása – ne felejtsük, hogy Keletről jöttünk, és tartsunk mindig Nyugatra – mind-mind közrejátszhat abban, hogy a társadalom többsége elutasítja a hangos és haragos integrációellenességet. Az unió elfogadottságát megrendítendő nagyjából fél éve új eszközt vetett be a kormányzat és holdudvara: megkezdte az integrációs támogatások lebecsülését, viszonylagossá tételét. Áprilisban és azóta többször különféle formákban pendítette meg a nemzetgazdasági miniszter, hogy a brüsszeli pénzek nélkül is lett volna gazdasági növekedés. Az uniós források nemzetgazdasági lebecsülésének folyamata kiszélesedett, s elérkezett odáig, hogy a kormányfő egyenlőségjelet tett a magyar és a brüsszeli források közé, leszögezve, hogy nincs »ajándékról« szó, hiszen az ország megnyitotta kapuit a tagországok cégei előtt, így bővítvén az ő piacaikat, mintegy hasznot hajtva – nekik.”