Inkorrekt: az új konzervatív európai szellemről

„Azt kell mondani sajnos, hogy közösségi emlékezet felszámolása, az eredetileg neomarxista-kapitalizmus-kritikus, később a kapitalizmus-kritikával felhagyó, liberálisnak értelmezett gondolat szinte mindent átható uralma és diktatúrája szinte észrevétlenül következett be. A hagyománymentes társadalom ideológiájának az volt a »trükkje«, hogy az állam semlegességének ideológiája mögé bújva a magánszféra kulturális iparágaiba olyan ideologikus tartalmakat helyezett ki, amelyek magától értetődő világnézeti univerzumnak állították be azt a történelemképet, miszerint a jelen szükségszerűen szemben áll a múlttal, s az emlékezeten alapuló közösségi identitás pedig elveszti koherencia-alkotó jelentőségét. Természetesen nem volt itt (mármint a Nyugaton) diktatúra a szó szokványos értelmében, ám mégis, a neomarxista-liberális eszmeiség képes volt egy olyan kultúregészet felépíteni, amelyben minden, amely a kanonizált világképet megkérdőjelezte, eretnekségnek, értsd: inkorrektnek tűnt fel. A dolog pikantériája egy közép-európai számára természetesen az, hogy utólag kiderül: az itthon valóban diktatórikus eszközökkel uralkodó kommunista-ateista világképpel párhuzamosan eszmeiségben hasonló tartalmú vonulatok megvoltak a Nyugaton is, s nem kis hatékonysággal megtették a dolgukat, amelynek mai »eredménye« a keresztyén-tudatú közösségi emlékezeten nyugvó Európa teljes szétesése.

Csakhogy úgy tűnik, mára mintha az válna nyilvánvalóvá, hogy a felejtés társadalmának víziója merő konstrukció, s egyre több jel utal arra, hogy legyen a kollektív emlékezet bármi is, van itt valami, ami ellenáll, s nem lehet a társadalmi mélyrétegekből kitörölni. Mint Gadamer mondja: »Ideje, hogy az emlékezet jelenségét kiszakítsuk a pszichológiai képességek kategóriájából, és az ember véges történeti lényének esszenciális ele.meként tartsuk számon.«

Európában most az a különös dolog történik, hogy míg sokáig úgy tűnt, az amnéziára épülő, hagyomány nélküli társadalom felépítése sikerrel járt, újra megjelent az emlékezet iránti igény, amely harcba száll egy régi-új európai önértelmezésért.

Ez bizony konzervatív fordulat a javából, s valóban hívhatjuk akár konzervatív lázadásnak is. Kifutását még nem lehet látni, de abban is teljesen egyetértek de Guillebon-nal, hogy ennek a fordulatnak az előőrse – különös, de nem meglepő módon – éppen Magyarország és Lengyelország.

Sajnos azonban semmi kétségem sincs, hogy ezt a konzervatív fordulatot a ma liberalizmusnak nevezett uralmi ideológia a nacionalizmus és fasizmus keresztyén hátterű felerősödésének fogja látni, minek következtében valóban lábra kaphatnak a múlt visszavételének szélsőséges formációi is. Ezt a sajnálatos interakciót van szerencsék ismerni.”

Olvassa el ezt is: Új konzervatív szellem születik Európában – Jacques de Guillebon a Mandinernek