Nem kéne madárnak nézni az embereket

„Még azt hihetik, hogy megszállottan csak ezzel a kérdéssel foglalkozunk. De nem éppen a pápa az, aki folyton-folyvást előhozakodik vele? A »migránsok« és a »migráció« végeérhetetlen viták tárgyát képezik, állandóan bekerülnek a hírekbe, elnyomva minden más ügyet. Szeptember 22-én Ferenc pápa az európai püspöki konferenciák »bevándorlásügyi« felelőseihez intézve szavait ismét kijelentette, hogy be kell fogadnunk Európába a »migránsokat«. Elítélve egyes európai katolikus közösségek hozzáállását, melyek nem mentesek az elutasítás és a védekezés reakcióitól a bevándorlókkal szemben, kijelentette: »Nem titok, hogy aggodalommal töltenek az intoleranciának, a diszkriminációnak és a xenofóbiának azok a jelei, melyek Európa különböző régióiban tapasztalunk«, melyek »a mással, az idegennel szembeni bizalmatlanságnak és félelemnek tudhatók be«. Ferenc pápa azt az állítólagos »morális feladatot« is ostorozza, »mely az eredeti vallási és kulturális identitás megvédését célozná«.

Mindez bizonyos kérdések, sőt problémák elé állít bennünket, katolikusokat vagy akik azok próbálunk lenni. Mert ha nincs is szó specifikusan ilyen morális feladatról, az egyház társadalmi doktrínájában igenis szerepel a nemzetek joga, melyet II. János Pál eképpen fogalmazott meg: »A nemzet egy 'alapvető joggal' rendelkezik a létezésre, arra, hogy megőrizze saját nyelvét és kultúráját, melyek által egy nép kifejezi és megvédi azt, amit eredeti lelki szuverenitásának nevezek; joga van arra, hogy a saját hagyományai szerint élje életét, nem feledkezve meg eközben természetesen az alapvető emberi jogok és különösképpen a kisebbségek védelméről; joga van arra, hogy maga építse fel a jövőjét, ennek megfelelő oktatásban részesítve fiatal nemzedékeit.« Ez a kijelentés, olybá tűnik, ellentmondásban áll Ferenc pápa gondolataival. Fel kell hát tennünk a kérdést: melyik pápát kell követnünk ebben a helyzetben (tudván, hogy szerencsére nem hitbéli kérdésről van szó): Szent II. János Pált vagy Ferencet?

Sokan a szemünkre vetették, hogy nem tiszteljük eléggé a jelenlegi pápa szavait. Egyáltalán nem ez a szándékunk, és a legkevésbé sem szeretnénk botrányt kelteni. Meg kell azonban vallunk, hogy sokan vagyunk, akiket zavarba hoznak Ferenc pápának a ügyben tett nyilatkozatai, melyek – amellett, hogy szembemennek az egyház hagyományos tanításával a nemzetekről – mintha figyelmen kívül hagynák a realitásokat. És ismét felvetődik a szellemi és az világi hatalom kapcsolatának kérdése. Nem mintha bizonyos szekularistákkal együtt azt vallanánk, hogy az egyháznak nincs joga beleszólni egyes emberi ügyekbe – a szociális tanítás, melyet az imént idéztünk, éppen ennek az ellenkezőjét támasztja alá. Ugyanakkor ez a tanítás meg is fogalmazza a saját korlátait: »A társadalmi tanítás feltételez bizonyos felelősségeket a társadalom építésének, szervezésének és működtetésének tekintve: olyan politikai, gazdasági, közigazgatási, tehát szekuláris jellegű kötelességeket, melyek a világi hívekre, és nem a papokra vagy szerzetesekre tartoznak. Ezek a felelősségek egyedi módon érintik a híveket, életük és elhivatottságuk világi természete nyomán: ezen felelősségeken keresztül a világi hívek megvalósítják a gyakorlatban a társadalmi tanítást, és végrehajtják az Egyház világi küldetését.«

Azt persze senki sem vitatja, hogy az egyházi hierarchiának minden joga megvan arra (sőt kötelessége is ez), hogy híveit az irgalmasságra, a gyengékkel és szegényekkel való törődésre hívja fel. Abban a kérdésben viszont, hogy ez milyen politikai eszközöket kíván meg, nem feltétlenül kompetens. Szent Lajos, aki nem volt éppenséggel tökkelütött, világosan a pápa tudomására hozta, hogy mindig meg fogja védeni őt a császárral szemben, ugyanakkor sohasem lesz világi nagyravágyásának eszköze. Jeanne d'Arc tudta jól, hogy Isten szereti az angolokat, ám a hazájukban. Éppen így ránk, világi keresztény hívekre tartozik az, hogy eldöntsük, miképpen válaszoljunk a »migrációra«. Mágikus amúgy ez a szó, mely igazából már semmit sem jelent, vagy csak túl hülyék vagyunk, hogy megértsük, és szeretnénk, ha valaki megmagyarázná. Ferenc pápa azoknak a katolikus misszionáriusoknak a »migrációjáról« beszélt, akik az egész világban hirdették az igét. Ebben az értelemzésben mindannyian »vándorlók« vagyunk, akárcsak egyes madarak. De talán mégsem kellene madárnak nézni az embereket. Vagy hasonlóképpen fel kellene hívni a figyelmet az európai gyarmatosítók csodálatos migrációjára, melynek ma javasoljuk a felélesztését, hogy a kérdést közvetlenül azokban a háború és anarchia sújtotta országokban rendezhessük, melyek balsorsú lakosságaik tömeges kivándorlását idézik elő.”