„A hajdúhadházi projekt egyik legfőbb üzenete, hogy az esélyegyenlőség nem mindenkinek jelent esélyt, csak azoknak, akik teljesítenek bizonyos feltételeket. (...)
Aki egy átlagos családba születik, annak számára az »esély« fogalma természetes. Edzésre akarsz járni? Alapítványi iskolába mennél? Angolul tanulnál? Meg kell venni Thomas Manntól a Varázshegyet? Tessék fiam, itt a pénz. Ám a faluszéli vályogházban élő klottgatyás gyereknek nem ilyen magától értetődőn érkezik a családi segítség. Ahol tejre meg kenyérre is alig elég a pénz, ott más »luxus« nem fér bele.
Ezért találták ki az esélyegyenlőségi pályázatokat, ezért kellene, hogy a cigánygyerekek korlátok nélkül bejussanak a hajdúhadházi sporttelepre. Anélkül, hogy bárki úgy tenne, mintha kegyet gyakorolna velük, mintha ezt ki kellene érdemelniük jó magaviselettel, előre köszönéssel, vagy azzal, hogy belépnek egy egyesületbe. A polgármester szerint aki ilyesmit követel, az »sorosbérenc«. Egyszerű fejekben egyszerű válaszok születnek, ez van, ilyen világban élünk most. Egy élhetőbb ország esélyét épp az ilyen hajdúhadházi történetek szúrják el.”