A felmagasztalt terrorista – az amorális sajtófotók diadala

Bármit is mond a Néprajzi Múzeum-beli World Press Photo-kiállításról a főszervező Révész Tamás a fotóriporterek elitjének és a világkiállítás hozzáértő zsűrijének fene nagy szakmaiságáról, idén a fényképész társadalom e jeles sereglése morálisan csúful megbukott. Egy olyan felvételt koronáztak meg, amelyen egy iszlám török terrorista triumfál, miután egy fogadáson orvul lemészárolta Andrej Karlov ankarai orosz nagykövetet (nyitóképünk a jelenet felvételéből vett állókép – a szerk.). A szerző Burhan Özbilici: a nevéből ítélve a merénylő honfitársa, egyébiránt pedig az AP amerikai hírügynökség fotósa.

Szakmailag tényleg nincs is vele gond: kétségkívül remekmű. A háttérben a falakon három békés kiállított fotó: kép a képben. (Ezt a tárlatot kellett volna a gyanútlan diplomatának megnyitnia.) A testőrből átvedlett merénylő testtartását egy festő sem komponálhatta volna meg jobban. A politikai szlogent kiabáló Mevlut Mert Altintas terpeszben áll, nyakkendője negyvenöt fokban kileng, jobb kezében még ott füstölög a gyilkos fegyver, támaszkodó lábának meghosszabbításában pedig bal keze feltartott mutatóujjával az égre bök: így jár minden ellenségünk. A kompozíció jobb alsó sarkában meg szétvetett lábbal és karral ott fekszik hanyatt a likvidált követ, akár egy kiterített disznó a végzetes döfés után.

Szégyen, gyalázat.

Révész kolléga érzékeli a problémát: a fotó szerinte is „lényegében egy gyilkost emel az ismertség piedesztáljára”, hiszen a pisztollyal kezében áldozatának holtteste felett ágáló merénylő „a gyűlölet arca”.

Révész a közrádiónak úgy nyilatkozott, hogy a szakmai bírálat során azért erősen megoszlottak a vélemények, de hát rendszerint egyébként is megoszlanak. Az erkölcsi aggályaikat megfogalmazó zsűritagok végül kisebbségben maradtak, leszavazták őket. Az aggályoskodó szakmabeliek sem azt sérelmezték, hogy az ártatlan áldozat kegyeleti jogai látványosan semmibe vannak véve, hanem hogy a szóban forgó felvétel és széleskörű terjesztése esetleg a terrorizmusnak csap reklámot. Holott ez is, az is igaz. Az orosz diplomata erőszakos halála ebben a büszke nyugati kultúrkörben szemlátomást senkit nem érdekel (úgy kellett neki), azonkívül a fanatikus török tizedannyi hatást sem ért volna el a brutális tettével, ha csupán a gyilkosság puszta hírét röpítik világgá, s nem ilyen ikonografikus módon dokumentálják és teszik érzékletessé a szélsőséges politikai üzenetet. Az orosz–török légi konfliktusra már csak a külpolitikai hírmagyarázók emlékeznek, amikor ez a gyalázatos fotó még mindig élni és hatni fog. Segít a XXI. századi kamikázék toborzásában, és visszaveti a nemzetközi konfliktusok diplomáciai úton való megoldásának esélyeit. A magasságos zsűri megérdemel egy kéjutazást Antalyába; de mostanában ne tervezzen utat Moszkvába vagy Szentpétervárra.

Persze a szigorúan szakmai érvelésnek organikus része, hogy ugyebár micsoda bravúr, ha a tőrőlmetszett riporter ilyen kiélezett helyzetben is vadul kattintgat, ahelyett, hogy hanyatt-homlok eldobná a gépét és a puszta irháját mentené. Ezt a gondolatmenetet ismerem: ez a haditudósítói romantika, mozgófilmes változatban mondjuk Robert Redforddal a főszerepben. Ez a dokumentátori hősiesség legalább Robert Capa óta forgalomban van, akinek világhírű magyarként joggal gründolunk múzeumot, s aki a nappaliba hozta a háborús rettenetet. Kedvtelve borzonghatunk a süppedős fotelben, miközben kedvenc magazinunkat lapozgatjuk, s

A milicista halálát a spanyol polgárháborúból a New York Times minden idők leghíresebb háborús fényképének minősítette, de lassan fél évszázada heves viták tárgya: vajon nem ügyes hamisítvány-e? A fotónak megvan a teljes históriai legendáriuma: még azt is tudni véljük, hogy Federico Borrell García látható rajta, aki a köztársaságiak oldalán, 1936. szeptember 5-én esett el Cerro Muriano határában. A felvételen a katona éppen találatot kap, hátrahanyatlik, s kiejti a puskáját a kezéből, mielőtt elterülne a földön. Hibátlan kompozíció, amely ráadásul a halál pillanatát rögzíti. Kevés olyan elcsípett pillanat van a fotográfia történetében, amikor a művésznek ez sikerült. A sztárfotó a francia Vu, majd az amerikai Life magazinban is megjelent, de sokak szerint másutt készült, mint ahol Capa megjelölte, továbbá nem is Borrell García szerepel a fényképen. Ez azonban mit sem csökkentene remekmű voltán; az viszont igen, hogy Capa megrendezte-e a jelenetet vagy sem. Ha igen, akkor fotóként marad remekmű, sajtófotóként viszont értéktelen.

Mivel politikai kontextusban jelent meg, ez esetben a trükk hamisításnak minősül. Olyasminek, mint amikor Pulitzer-díjra érdemesült Balogh Lászlónak az a fotója, amely a 2015-ös menekültoffenzíva idején készült Bicskén, s a később módosított képaláírás szerint a magyar rendőrök brutalitását volt hivatva illusztrálni: az egyenruhások kegyetlenül a vonatsínek közé löknek egy egész migráns családot – papát, mamát, csecsemőt. Capa-ügyben nyolcvan év múltán már nem lehet igazságot tenni, de itt azon melegében mód nyílt rá: más felvételek révén könnyedén bizonyítható volt, hogy a család nem is család, a „családapa” médiaérzékeny módon egy idegen nőt és gyermekét rántotta magával a talpfákra, rendőreink pedig éppenséggel nekik akartak segíteni. De a kompozíció tökéletes volt, díjazásra érdemes, és

Erik Jager, a World Press Photo-pályázatot szervező alapítvány igazgatója a budapesti megnyitón azt emelte ki, hogy e képeket nézve „hihetünk annak, amit látunk”. Hát efelől erős kétségeim vannak; még ha nyilván nem is akkora a manipulációs index, mint a Dózsa György úti ARC-plakátkiállításon. Jager hangsúlyozta, hogy a világ kendőzetlen megmutatása fontos eleme a szólás és a tájékozódás szabadságának, még ha nem is kellemes szembesülni az elmúlt esztendő konfliktusközpontú sajtótükrével.

Szép elv, jó elv. Csakhogy én még élénken emlékszem a New York-i ikertornyok leomlására. Ültünk a Duna Televízió vetítőjében, és néztük a frissen érkezett másfél órányi vágóképet a szeptember tizenegyediki katasztrófáról. A lángoló és füstölgő épületekből kétségbeesésükben emberek tucatjai vetették magukat a mélybe, a biztos halálba, hogy elkerüljék a még kegyetlenebb tűzhalált. S hamarosan megérkezett Amerikából a kérés: kegyeleti okokból, az ártatlan áldozatok emberi jogaira való tekintettel ne vetítsék e képeket a tévétársaságok. És nem is vetítették: én sem láttam soha többé a megrendítő filmkockákat. Az amerikai áldozatoknak tehát vannak kegyeleti jogaik, az ankarai orosz nagykövetnek nincsenek. Az ő lemészárolt hullájának képét szakmai ellágyulásból főhelyen kiállítják, fődíjat adnak az amerikai alkalmazásban álló török megörökítőjének, körülhurcolják a világ száz nagyvárosában, de mindennek nyilván semmi köze a művelt Nyugat beteges ruszofóbiájához.

Kedves kollégák: ez nem sajtó, nem is a tájékozódás szabadsága. Ez a legközönségesebb kettős mérce. Ócska propaganda. A díjazott Máté Bence természetfotói zseniálisak. De a jövőben legyen csak World Photo. A Press-t talán felejtsük el.