A katolikusok szabadsága. Nyílt levél Erdő Péter bíborosnak

„Eminenciás Bíboros Úr!

Krisztus Urunk mondja: »Az első ez: Halljad, Izrael! Az Úr a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezeknél nagyobb parancs nincsen.« (Mk 12,29–31) 

Pál apostol szavai: »Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, Ha szeretet nincs bennem, Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem,Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, Ha szeretet nincs bennem, Mit sem érek. (1 Kor 13, 1-2)

Sokat gondolok Önre 2015 nyara óta, mert látom a kínlódását, ami a menekültválság során hozzánk tévedt embertársainkkal kapcsolatos megnyilvánulásaiban mutatkozik meg. Nem kell emlékeztetnem az egészen a legutóbbi napokig meg-megismétlődő bizonyítékait annak, hogy Önben a külvilág számára érzékelhetően kétségek lehetnek a hitünk most idézett alapjaival kapcsolatban; keresi az útját Istenhez, ám nem egyszerűen – mint gyarló ember, mint mindahányan – le-letéved róla, hanem ismétlődően hitünk alapjai ellen vall. Az Ön nyilatkozatai menekültügyben a Tanítás ellen szóló hitvallások. Elszorul a szívem, hogy rá kellett erre döbbennem.

Pedig a Tanítás annyira nyilvánvaló eligazítást ad. Nem látok az Ön szívébe, de gyanítom, hogy azt szegezi Krisztus Urunkkal szembe, amit annyian és annyiszor megtettek már, elsősorban hatalmas vagy hatalom közeli emberek: különböző egzigenciákra hivatkoztak magukban vagy nyíltan, amik feljogosítani látszottak Őket arra, hogy zárójelbe tegyék a Tanítást. Az Ön egzigenciája annál is súlyosabb, hogy láthatóan legalább két dolog táplálja. Egyrészt a »keresztény ország« féltése a muszlim bevándorlóktól és menedékkérőktől. Hadd fejezzem ki, hogy szerintem Ön téved, hiszen nemcsak láthatóan nem fenyeget minket ilyen veszély, de ami még fontosabb, ha lenne vagy lesz is, ezt nem az Ön feladata elhárítani. Az Ön feladata az Anyaszentegyház bíborosaként – szabadjon olyan világosan fogalmaznom, amit csak a Tanítás egyértelműsége miatt engedek meg magamnak – egyetlen dolog: élen járni a szeretetben, példát adni róla és tanítványokat gyűjteni, és így erősíteni a »keresztény országot«, amely nagyon is rászorul erre. Minden más ennek szolgálatára legyen rendelve! Nem szabad lemondani akár a muszlimok megtérítéséről is, ami ezer éves katolikus misszió. Ezzel szemben azt látjuk – a kép egy másik aspektusából –, hogy fogynak Egyházunk hívei, terjed a relativizmus és a materializmus. Nincs áldás a papi munkán.

Eminenciás Bíboros Úr!

Önök láthatóan azzal foglalkoznak, amivel nem kellene, és azzal nem, amivel kellene. Önt és püspöktársait – ha jól értelmezem Jézus szavait – azzal küldte el a világba az Úr, hogy tanítvánnyá tegyék a népeket. Nem azért, hogy politikai hívószavaknak adjanak legitimációt és támogatást, amelyek még ha nem a hatalmon lévők önös érdekeit szolgálnák is, nem az Önök asztalára való egzotikumok. Egyszerűen érdekteleneknek kellene lenniük Önök számára. Amikor Önök a TV képernyőjére kerülnek: evangelizálniuk kell; amikor az utcán lépdelnek: evangelizálni; amikor magas politikai körökben forgolódnak: evangelizálni kell, terjeszteni a jó hírt, hogy Krisztus feltámadt és szeret minden egyes embert. Amit kivált könnyen tehetnek meg, hála az Úrnak, egy még annyira hanyatló, de hagyományosan keresztény közegben, mint a mienk: az életük sosem fog veszélyben forogni, sőt kellő megbecsülés és pompa közepette végezhetik a dolgukat, talán lehet így fogalmazni, kényelmesen. Ezért töltik be magas méltóságukat, nem azért, hogy egyrészt kifogásokat keressenek az egyház hatásának vészes csökkenése miatt, másrészt méltatlan feladatokra pazarolják a tudásukat és a világ katolikusainak bizalmát. A világ katolikusai nem fogynak, hanem elfordulnak Rómától, mert pontosan látják, hogy nem Krisztus tanítása szerint él és ítél. Magyarországon a helyi állapotaink még sokkalta több aggodalomra adnak okot.

Ehhez kapcsolódik a – migráció mellett – Önt láthatóan gyötrő második, még szomorúbb egzigencia: hogy miként feleljen meg miniszterelnökünk elvárásainak, talán mert erre indítja Önt a (meglehet, rosszul értelmezett) nemzeti érzés, talán az államtól az Egyháznak juttatott bőkezű ellátmány (de vajon milyen példát fognak látni a felújított egyházi iskolákba kerülő gyerekek, mennyire reális remény a magyar egyház morális és missziós válságában, hogy értékes katolikussá válnak?), illetve vezetheti Önt hibás belátásokra talán a miniszterelnök személye iránti csodálat is – egyebeket nem tudok elképzelni, hiszen Önnél kevés tudósabb embert ismert az Egyház, tehát nem a hitünk alapjaival és a Tanítással nincsen tisztában. Visszautalok ismét a Tanításra: csak éppen szeretet nem látszik Önben, eltévedt az úton, és emiatt annál könnyebb különböző indokokra hivatkozva felsorakozni egy politikai program mellé, noha ezeket – bármilyen politikai programot – pontosan a helyén kezel a Tanítás. Tudniillik világosan óv tőle Krisztus Urunk (»Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!«), óvnak az egyházatyák, az egyház doktorai, a zsinati határozatok és pápai enciklikák: az egész Hagyomány. 

A szeretet háttérbe szorult a Tanítás gyakorlásában, azért Ön és püspöktársai nem érzik indíttatva magukat arra sem, hogy kimenjenek a világba és képviseljék Krisztust a magyarok között, akár – ennek részeként – a politikával szemben is, nem eltérítve megrágatlanul lenyelt és visszaöklendezett politikai doktrínáktól, pénztől és hamis lojalitásoktól. Vérzik a szívem amiatt, hogy hova jutottunk. Önök elfeledkeztek az Evangélium hirdetéséről, Ön elfeledkezett az Egyház Szentjeinek tanúságtételeiről, Ön – mély meggyőződésem szerint, és a Hit és az Értelem fényénél saját maga számára is láthatóan – hamis világi célok kiszolgálójává szegődött.

Nem írtam volna meg ezt a levelet, ha nincs az Ön hallgatása – amely sokak szerint jelentőségteljes, akár figyelmeztetésnek is felfogható, szerintem azonban cinkos és gyáva – Őcsény és az azt védő miniszterelnöki nyilatkozat kapcsán. Következően a fentiekből Ön talán úgy érezheti, nem feladata ilyen körülmények között emelt hangon, világosan megszólalni, példának emelni a magyarok elé a fogadóst, aki a sokat szenvedett kisgyereket vendégül látta volna – hát kell ennél biblikusabb történet, amely mellé oda lehet állni? Szeretném az eddigiek szellemében jelezni, hogy Ön téved a hallgatásában, és tévedése oka az a mélyebb tévedés, amit a Szeretet háttérbe utasításával és az abból egyértelműen következő feladatainak – aláhúzom: feladatainak – el nem végzésével követ el. Az Ön feladatai – a magas méltóságból következő – egyetemes és örök feladatok. A feladat örök, csak a személyek változnak, akik által végzendő. Ön Egyháza és örök Missziójának egyik legelső szolgája a világban, ahogy a miniszterelnökünk is az első szolgája a népének. Egyelőre nem látom, hogy bármelyikük eszerint élne, aminek én és sokan mások – már csak a számosságunknál fogva is – nagyobb vesztesei vagyunk, mint Önök. Innen az egyértelmű hangnem.

Az Ön feladata annál is terhesebb, hogy miközben felelőssége a magyarok között az evangelizálás, hogy hitet, vigaszt, reményt és nem kevésbé igazságot adjon (»Ego sum via, veritas et vita«), képviselnie kell azt a magasabb embereszményt is, amely ütközik az alantas politikánk gyakorlatával, amellyel sárba ránt és eltipor minden magasztosat és emberit. De Önnek nem kell félnie ilyen körülmények között attól, hogy a politizálás talajára téved, habár – hadd utaljak Serédi és Mindszenty főpapokra – voltak vészterhes időkben olyan férfiak, akik bátran vállalták ezt is, és ezzel lettek a hit őrzői. »Elég«, ha Ön úgy tekint magára, mint egy tízmilliós nyáj pásztorára, szellemi és lelki vezetőjére. Elég, ha a Katolikus Egyház társadalmi – ezen belül szociális és erkölcsi – tanításának szellemében cselekszik. Fájóan ritkán látjuk ebben a szerepkörben, nem érzi az aktív jelenlét felelősségét és kötelességét – láthatóan nem érti a feladatát, ami még a a szokottnál is nagyobb hiányérzetet kelt e válságos korunkban. Milyen megkönnyebbülés lenne pedig a félelemmel telt szíveknek és egyúttal meglepetés az egyháztól távol élőknek: lám, a Katolikus Egyház valójában milyen kincseket, köztük nagyszerű eszméket és embereket rejteget!

A Tanítás jobban ismert karitatív éle helyett hadd utaljak a sokkal kevésbé ismert erkölcsi összetevőjére és ennek alapjára, a szabadságra, amelynek népszerűsítése olyannyira hiányos – szinte leplezett – a magyar egyház gyakorlatában. XIII. Leó pápa írja a Szabadságnak szentelt 1888-as enciklikája (»Libertas præstantissimum«) nyitó mondatában, amelyet Ön bizonyára jól ismer, hiszen annyira híven tükrözi a korábbi és későbbi pápák gondolait is: »A szabadság a természetes adományok legnagyobbika (...) azzal a méltósággal ruházza fel az embert, hogy saját értelme irányíthatja és hatalma van a cselekedetei fölött« (saját fordítás). Az a kormányzati hatalom, amely részben eltéríthette Önt attól, hogy a papi hivatás legteljesebb értelmezésének éljen, nem csak a muszlim gyermekekről nyilatkozik a kereszténységgel összeegyeztethetetlen módon, amit Ön némán hagy beleégni a magyarok lelkébe, és ezzel rombolja Krisztus munkáját bennünk, hanem ugyanez a kormányzat régóta egyre szorosabbra fonja a gyűrűt a magyarok szabadsága körül is, ami ellen a magyar püspökök szintén nem emelik fel a szavukat. A szabadságunk súlyos korlátozása – szellemi, erkölcsi és anyagi rombolással, az emberi döntésképességet jelentősen csorbítva – súlyosan sérti a katolicizmus tantételeit, hiszen nem engedi a hit és a természeti törvény szerinti szabad döntéseket, nem engedi az ember önkiteljesítését és Isten képére teremtett volta (imago Dei) kibontakozását, ekként a legteljesebb mértékben keresztényellenes. Ám ez sem elég a püspöki karnak arra, hogy egyértelműen, hangosan és visszatérően felemelje a szavát.

Végezetül hadd kérdezem meg szelíden, minek kell még történnie, hogy Ön és püspöktársai visszaköveteljék maguknak az elfeledett Krisztust?

Eminenciás Bíboros Úr és a Hivatala iránti megbecsüléssel:

Béndek Péter”