Úgy, ha elsősorban azoknak nyújtanánk segítő kezet, akik tényleges életveszélyből jönnek. Másokat pedig abban kellene támogatni, hogy élhető országgá váljon a hazájuk, és ne érezzék azt, hogy el kell menniük. A felnövő európai generációkkal pedig meg kell értetni a felelős gondolkodás fontosságát. Távoli országokban emberek tömege dolgozik rabszolgaként azért, hogy nekünk márkás ruhánk, mobiltelefonunk legyen. Az önzőség, a mértéktelenség is hozzájárul az olyan konfliktusokhoz, amilyenek a mostaniak. Azt én sem hiszem, hogy Európa be tud fogadni kétkontinensnyi embert, ugyanakkor meggyőződésem, hogy kötelességünk segíteni azoknak, akik az életükért menekülnek. Soha nem tudhatjuk, mikor kerülünk mi hasonló helyzetbe.
A Szíriában élő rokonai hogy döntöttek: maradnak, vagy elhagyják az országot?
Bár Damaszkuszban, ahol a hozzátartozóim élnek, nem olyan súlyos a helyzet, azért ott is hetente csapódnak rakéták a lakóházakba. Nagyon féltjük őket, de megértjük, hogy egyelőre maradnak. Borzasztó nehéz dönteni ebben a kérdésben. A nagybátyámnak például iskolás gyerekei vannak, ha olyan országba mennek, amelynek nem beszélik a nyelvét, a gyerekek jövőjét teszik kockára. Egyébként sem hagyja ott könnyen senki azt, amiért egy életen át dolgozott, a rokonokról, a barátokról nem is beszélve. Gyakran mondták nekem, hogy akinek mobiltelefonja van, az nem lehet menekült. Hogyne lehetne? Sokan egzisztenciákat, életek munkásságát hagyták hátra azért, mert sem magukat, sem családtagjaikat nem akarták életveszélynek kitenni.”