Elszomorító látni ugyanis, hogy a valaha lelkesen panelprolizó Fidesz-közeli kultúrfelfogás mára milyen örömmel lakja be a késő kádári, kinyúlt zöld melegítős házmester-esztétika üresen hagyott játékterét.
„Ezt mondta nemrégiben Békés Márton, a már egyre kevésbé ifjú konzervatívok emblematikus alakja, jelenleg a Terror Háza munkatársa a forradalmi fesztelenség általa elképzelt sajátos dinamikájáról a 888.hu oldalon: »De lehetünk a rend lázadói is. Mondok egy példát. A 444-en, a HVG-n és az Indexen nagyon egyszerre jelent meg egy-egy sárga földbe döngölő kritika a Pappa Pia! című filmről. Nagyon lehúzták. Ebben komoly szerepet játszott a liberális gőg és elitista dölyf, ami nem bírja elviselni, hogy nemcsak Fassbinder-filmeket vagy Tarr Béla hosszú snitteket nézünk, hanem, hogy készül egy pusztán szórakoztató film a Vajna-rezsimben. Azt állítom, hogy ezek a cikkek azok ellen íródtak, akik ezt a filmet megnézik! (…) Az volt az igazi cél, hogy azokat kell ledorongolni, akik ezt megnézték, mert ők primitívek, hiszen musicalt néznek, adott esetben eljárnak egy plázába vasárnapozni, mert nekik az a kikapcsolódás, hogy osztrák importsört isznak vagy olykor a gyermekeiket elnevezik egy focista után. A liberálisokat ez felháborítja, lenézik az embereket. A néppel van a bajuk, ez a probléma.«
A fenti hőbörgésben tulajdonképpen tömény kvintesszenciáját kapjuk annak a defektes kultúrpolitikai gondolkodásmódnak, ami régóta fogva tartja a kormánypárt körüli holdudvar – hangsúlyozom, nem a jobboldal vagy a konzervatív körök – tagjait. (Most tekintsünk el attól, hogy a Pappa Pia mondanivalójának lényege nagyjából az, hogy a hatalmukkal visszaélő, gengsztertempóban nyomulók ellen a leghatásosabb fegyver az ének meg a tánc – ha ez így lenne a valóságban is, Gulyás Márton vagy a Momentum vezérkara már rég a Gór Nagy Mária Színitanoda padjait koptatná.) Elszomorító látni ugyanis, hogy a valaha lelkesen panelprolizó Fidesz-közeli kultúrfelfogás mára milyen örömmel lakja be a késő kádári, kinyúlt zöld melegítős házmester-esztétika üresen hagyott játékterét. Ahol az szentesíti a teljesítményt, hogy az egyszerű embereknek mi tetszik, és ahol nem szégyen, hanem egyenesen virtus a nyugati minták bénácska lekoppintása – kár, hogy az aczéli kultúrpolitika korszaka minden aljasságával együtt is ennél összetettebb volt.”