Gyurcsány Ferenc egyetlen igazsága

„Gyurcsány Ferenc némileg kívülállóként lett a szocialisták miniszterelnöke 2004-ben. Azonnal felismerte azt, amire korábban Orbán is ráébredt. Hiába az erős alkotmányos felhatalmazás, bármilyen miniszterelnöki akaratot, bármilyen programot és annak homlokegyenest az ellenkezőjét is képes meghiúsítani az »autófényezéstől« elszokott szoci káderek gyávasága, a kormánypárti frakciók körül megbúvó helyi szponzorok, pártpénztárnokok és partikuláris érdekkijárók szövedéke. Gyurcsány a politikai hátország hiányát hazugsággal és retorikai bravúrokkal próbálta pótolni. Elbukott. Súlyos személyes felelőssége van abban, hogy kormányzása alatt maga a liberális jogállam is kiürült.

Orbán Viktor ugyanabból a helyzetfelismerésből kiindulva másik eszköz után nyúlt. A 2002-es választási vereség után a Fideszt mint pártot szociológiai értelemben megszüntette, és a helyébe ültetett egy szigorúan tőle függő, »Fidesz« brandmegjelöléssel ellátott franchise-rendszert. Ezt a megoldást illesztette a kiürült liberális jogállam helyébe a kétharmados többség birtokában. Az »egy a tábor, egy a zászló« stratégiája, majd az új választójogi rendszer minimálisra csökkentette a koalíciós kényszer esélyét. A frakciókormányzással kihúzta a talajt a minisztériumi szivárogtatók alól, és az első konfliktusnál lesújtott az Alkotmánybíróságra is. Gyurcsány 2006-ban még hazug programra kért választói felhatalmazást. A nemzeti cinizmus rendszerében viszont program – értsd: nyilvánosan, előre meghirdetett közös cél – sem kell a választói felhatalmazáshoz.

Két tanulsága van a történetnek. Az egyik: a szocialista belvilág korabeli szereplőinek nincs semmiféle erkölcsi alapjuk, hogy pálcát törjenek a mocsárvilágukba belefulladt egykori miniszterelnökük fölött. A másik talán fontosabb: a részvétlen demokráciából egyenes út vezet egyetlen személy korlátlan uralmához. Ezért nem Gyurcsány vagy Orbán a hibás – hanem mindenki, akinek a politikán kívül tágasabb volt az elmúlt negyedszázadban.”