Turizmus és populizmus

„Az olasz egyesítést megelőző évszázadokban a nyugat- és észak-európaiak Itáliát olyan földnek tekintették, amelynek a múltja dicső ugyan, de jelene nincs. Illetve a jelen Itáliája leginkább két szempontból volt megfogható a nyugat- és észak-európai turisták számára: általános volt az olasz szegénység, és a hit, hogy Itália egybeforrott a katolicizmussal. Az európaiak tehát Itália lényegét az elmaradottságban és a vallásban látták, és arra kényszerítették az olaszokat, hogy magukat is így lássák. Az olasz liberalizmus és antiklerikalizmus erői természetesen elutasították ezt az Itália-képet, és nemzeti szabadságharcukat nagyrészt az a vágy hevítette, hogy letöröljék az idegenek arcáról a lesajnálást.

A külföldiek számára Velence, Firenze, Róma vagy Nápoly nem önmagáért volt érdekes. Nem a jelent, hanem a múltat keresték, ezzel a nemzeti érzés kialakulásának hajnalán akarva-akaratlanul megsértve számos itáliai polgár érzését. Itália jóval az olasz egyesítést követően, a XIX. század végén is az antik, reneszánsz és barokk kori művészeti emlékek miatt vagy a katolicizmus központjaként volt érdekes. Hiába indult el Olaszországban a XIX. század végétől az iparosítás, hiába kezdtek neki a gyarmatosításnak, a milánói acélkohók nem versenyezhettek Velence lagúnáival, a római Colosseummal, a nápolyi San Carlo színházzal vagy a pompeji romokkal. Sok olasz lázadozott a gondolat ellen, hogy Olaszország a ciceronék (idegenvezetők) országa legyen, mintha még mindig a Risorgimento (az olasz újjászerveződés) előtt lennénk.”