Amerikaiak borították lángba az arénánkat, amiről megvan a véleményünk
40 év után Magyarországra jöttek, hogy 3 órában foglalják össze és mutassák be, mire képesek.
Idén nyáron Hongkongban zajlott a legnagyobb hárfás seregszemle, a 13. Hárfa Világkongresszus.
Idén nyáron július 7. és 13. között Hongkongban zajlott az amúgy háromévente megrendezésre kerülő hárfás seregszemle, a 13. Hárfa Világkongresszus, amelyre félezer muzsikus, hangszerész, zeneszerző és zeneszerető ember látogatott el valamennyi kontinensről, talán csak az afrikait kivéve. Az idei kongresszus mérföldkőnek számít az eseménysorozat eddigi történetében, méghozzá több okból is. Egyrészt most először invitálták Ázsiába a résztvevőket. Másrészt kiemelt szerepet kaptak a fiatalok. Harmadrészt pedig itt jelentették be, hogy a kongresszus alapítója, az amerikai Susann McDonald átadta bloomingtoni tanszékének vezetését Florence Sitruknak. Susann kétségkívül a legbefolyásosabb alakja a mai hárfás életnek a világon, de erről majd később.
A fesztivál híres arról, hogy nemcsak a klasszikus zene, hanem a népi, a pop, a jazz és a crossover műfaj is képviselteti magát rajta. A világ minden tájáról összegyűlt művészek ismerkednek és barátkoznak, tapasztalatot szereznek, véleményt cserélnek, közös koncerteket adnak és jövőbeni fellépésekről döntenek. A kongresszus 1981 óta ül össze. Minden bizonnyal különleges a zene világában, hisz nincs más olyan hangszer – legalábbis ismereteim szerint –, amely hasonló találkozóval büszkélkedhet. Ennek persze egészen egyszerű oka van – a hárfa legjelesebb képviselői elférnek egy néhányszáz fős koncertteremben, a szakma tehát másokhoz képest kicsi. A kavalkádnak azonban már az első nap érezhető volt egy érdekessége. A különféle műfajok képviselői, az eltérő tudású, műveltségű és életkorú előadók közt látszólag nincs szakmai féltékenység és szembenállás, amiről nálunk gyakran hallani.
A mintegy ötven országból érkező vendégekkel eltöltött egy hét Hongkongban pontosan olyan volt, mint amit az esemény mottója ígért: „Ahol a Kelet és Nyugat találkozik”. Az Európában és USA-ban megszokott zene és előadási mód mellett érdekesen hangzó ázsiai dallamokat, ritka hangszereket és különleges zenekarokat is láttunk és hallottunk. (Mondjuk a dél-amerikai zene akár európainak és észak-amerikainak is mondható, annyi a betelepült muzsikus mindenfelé.) Három különböző helyszínen folytak a programok. Koncertek, workshopok, hangszerbemutatók és tudományos előadások váltották egymást. A Focus on Youth című előadás- és koncertsorozat délelőttönként zajlott egy koncertteremben, és a legkülönfélébb nemzetiségű gyerekek és kamaszok mutatták be, hogy éppen hol tartanak a hárfatanulásban. Fura volt végignézni rajtuk, hiszen közülük kerülnek ki a jövő nagy hárfazenészei. Esténként komolyzenei és éjszakai dzsesszkoncertek koronázták meg a napot.
Az élet egy sámlin
Az egyik legérdekesebb előadást dr. Alfredo Rolando Ortiz tartotta, aki amellett, hogy kiváló hárfaművész, még zenét is szerez és orvos is. Kubai születésű, családja Venezuelába emigrált, ám évtizedek óta Floridában él. A paraguayi hárfa különleges effektusait mutatta be, amelyeket a komolyzenében nem tanítanak vagy használnak. Orvos révén beszélt arról is, hogy hogyan őrizhetjük meg az egészségünket és helyes tartásunkat napi több órás gyakorlás mellett. Ez egyébként égetően fontos probléma, sajnos sem a középiskolában, de még a zeneakadémiákon sem törődnek vele eléggé: számos karriert tört derékba a túlgyakorlás. Pedig kis odafigyeléssel megelőzhetők lennének a későbbi fájdalmak és sérülések. Gaál Erzsébet magyar-amerikai hárfaművész – aki elismert népszerűsítője a Kodály-módszernek az USA-ban, nem mellékesen pedig Susann McDonald tanítványa – szintén régóta foglalkozik a hárfásokat érintő egészségügyi kérdésekkel.
Emlékezetes koncertet adott a francia Sylvain Blassel, aki Liszt zenéjének neves és hiteles tolmácsolója. Hárfán talán csupán ő ad elő ilyen színvonalon Liszt zongoradarabokat. (Lisztnek és a legnagyobb hárfakészítőnek, Sébastien Érardnak egyedülálló kapcsolata volt.) Én a koncert előtt úgy gondoltam, hogy valaki itt és most a lehetetlennel próbálkozik. Nem úgy lett, a közönség leesett állal hallgatta. Blassel különben egyedüli módon mind az öt ujját használja játéka során, akárcsak a zongoristák. Hárfán a kisujj ugyanis nem dolgozik. Ezt a technikát Madame de Genlis próbálta meghonosítani a XVIII-XIX. század fordulóján, sikertelenül. Ő francia író, pedagógus, a királyi gyermekek nevelőnője és hárfás volt, továbbá a hangszer történetének egyik legkalandosabb életútját tudhatja magáénak. A korszokásnak megfelelően számos szeretője volt, de írásaiban olyan merev erkölcsiséget fogalmazott meg, hogy Balsactól Tolsztojon át Victor Hugoig mindenkinek volt hozzá néhány keresetlen szava.
Barátkozni és ismerkedni a késő esti jazzkoncerteken lehetett, ez volt a lazítás ideje. Olyan nagy nevekkel beszélgethettünk, mint a Grammy-jelölt amerikai Deborah Henson-Conant. A Magyarországon megdöbbentő módon nem túl ismert világsztár a crossover és a dzsessz műfajában tevékenykedik, zenét szerez és játszik, továbbá részt vett a világ első elektromos hárfájának a kifejlesztésében még a 80-as években. Ezt a modern hárfát használja a mi zenekarunk is.
Új, nagyszerű élmény volt ülni egy kocsmában és hárfazene mellett nézni, ahogy a komolyzenész sztárok, zeneszerzők, popzenészek, hárfagyártók és népzenészek beszélgetnek egymással és a növendékekkel. Mindenki nyitottan és barátságosan viselkedett, talán ez volt a legemlékezetesebb tapasztalata a kongresszusnak. Egyik éjjel például két paraguayi hárfaművész kísért haza minket a koncertről. A séta utcai eszmecserébe torkollott, ami alatt többször is sírtunk a nevetéstől. Ez a fajta felszabadult – alkoholmentes – kommunikáció valahogy ritkán tapasztalható meg idehaza, dacára a nyelvi nehézségeknek.
A pezsgő Hongkong
Hongkong minden elképzelésünket felülmúlta, gyönyörű épületeivel, keleti templomaival, a tengerrel a város közepén. Több millió lakosával a világ egyik legsűrűbben lakott területe, amelynek kultúrájára még most is erősen rányomja a bélyegét a 152 évnyi brit uralom. Két dolog rögtön szemet szúrt, ami megkülönbözteti az európai városoktól. Az egyik a magas népsűrűségnek köszönhető: nyüzsgés és tömeg, de minden dolog praktikus, nincs semmi felesleges, az egész berendezkedés milliónyi ember simulékony együttélését hivatott szolgálni. A másik meglepő dolog a rendkívül jó közbiztonság volt. Este is tudtunk várost nézni félelem nélkül, akkor már az idő is kellemesebb a szabadban. A hőmérséklet nagyjából azonos a hazaival, kb. 35 fok nyáron, de emellé 95-100%-os páratartalom társul. Júliusban 377 mm csapadék esik – naponta egy centiméter –, percenként leszakad az ég, ami miatt nehéz elviselni a meleget. Nem csoda, hogy minden belső teret hűtenek, általában 20 fok körülire.
Az itthon kínált kínai ételek mellett sokféle ázsiai konyha népszerű a szigeten, de az általunk kínainak tartott fogások legfeljebb kinézetükben hasonlítanak az eredeti „kínai”-hoz, ismeretlen és egzotikus ízű volt minden. Helyiekkel is összeismerkedtünk, egyikük a kongresszuson dolgozó színésztanonc, Sunday volt. Bemutatta nekünk a várost, közben jól összebarátkoztunk, sokat nevettünk és kifaggattuk egymást az életkörülményekről. Elmondta, hogy a fényűzés és pompa mögött keményen dolgozó, szorgos életek húzódnak meg. Az ő édesapja még a Kínával való újraegyesülés előtt szökött át Hongkongba egy jobb élet reményében. Többször is próbálkozott, végül 10 órán keresztül, a nyílt tengeren átúszva ért a brit koronagyarmatba. Sok barátja kísérelte meg ezt, közülük többen a tengerbe fulladtak, vagy a határőrök lőtték le őket. Nem a könnyű élet reményében menekültek el, hanem az éhezés és kilátástalanság elől. Legtöbbjük látástól vakulásig dolgozik a megélhetésért itt, a világ egyik legdrágább városában.
A csillagok az égre kellenek
A kongresszuson számos hárfással készítettünk interjút, közülük többen megörültek, hogy magyarokkal találkoznak. A már említett világsztár, Deborah Henson-Conant pár szót mondott is magyarul, ugyanis két évig élt Budapesten, mert itt vette fel a számára is, édesapja számára is kedvenc, Budapest című lemezét. Ez éppen 25 éve történt, és sajnálatos, hogy itthon alig-alig ismerik. Hárfásként az ő dalain nőttünk fel, de például a lengyel hárfás barátnőnk sírva fakadt, amikor élőben hallhatta játszani.
A szintén amerikai Park Stickney jazzhárfás pedig, aki mozgalmas szólókarrierje mellett tanít a New York-i Juilliardon és a Royal Academyben Londonban, elmondta, hogy Európán belül először országunkban járt. A magyar Würtzler Arisztid által alapított New York Harp Ensemble-lel jött felvenni egy lemezt a Hungarotonnál. Würtzler Arisztid neve sajnos megkopott a halála óta, pedig ha volt világhírű hárfása Magyarországnak, akkor az egyik mindenképpen ő volt. Hárfaegyüttesével a világ 60 országában léptek fel, a Fehér Házba ötször hívták őket, de játszottak II. János Pál pápának és még számtalan előkelőségnek. Magyarország külföldi sajtója sokkal jobb lehetne, ha az ilyen értékekre jobban odafigyelnénk! Ha csak kicsit elrugaszkodunk a hárfától, említhetjük azt, hogy Carlos Santana 2012-es lemezére két magyar vonatkozású számot is írt: a „Macumba is Budapest”-et és a „Mr. Szabo”-t. Utóbbit barátja és tanára, a magyar jazzgitáros Szabó Gábor emlékére komponálta. Ezek fontos dolgok, mégsem hallunk róla a médiában.
Nemcsak a mesterkurzusokon vagy koncerteken tanultunk sokat, hanem a művészekkel folytatott beszélgetések során is. Néhány gondolatot kifejezetten fontosnak tartok itt is megosztani. Dr. Alfredo Rolando Ortizzal való interjúnk során arra kértük, hogy üzenjen valamit a mai zenész ifjúságnak. Azt mondta, hogy „az a titka az egésznek, mikor egy hangszeren tanulsz játszani, hogy élvezd!” Szerinte az sem baj, ha véletlenül nem tökéletesen játsszuk le azt, ami a kottába van írva, ha szépen hangzik. Erről gyakran elfelejtkeznek a komolyzene oktatásánál, csak a tökéletesre törekszenek. Pedig ahogy Ortiz is hangsúlyozza, nem kell aggódni a hibás hangok miatt, mert időnként mindenki hibázik.
A másik érdekes gondolatot két embertől is hallottam, Isabelle Moretti francia hárfavirtuóztól és Gabriella Dall’Oliótól. Isabelle a francia Nemzeti Érdemrend lovagja, a párizsi Konzervatórium és a londoni Royal Academy of Music tanára. Férje a jazzhárfás Jakez François, aki a világ egyik legjobb hárfakészítéssel foglalkozó cégének, a Camacnak az elnöke. Tőlük volt az első keltahárfánk és az elektromos is.
Moretti valahogy így fogalmazott:
„A színpadon lenni és valamiféle csillagnak látszani… Nos, szerintem a csillagoknak az égen van a helyük. Én jobban szeretek két lábbal állni a földön és másokon segíteni.”
Gabriella, a Trinity College tanára pedig elmesélte, hogy rendszeresen tart zeneterápiát kórházakban halálos beteg gyerekeknek és demenciában szenvedő időseknek.
Számítógép vs. zenész
Manapság egyre divatosabb téma a mesterséges intelligencia által létrehozott zene. Gyakran látok ezzel kapcsolatos cikkeket a közösségi médiában. Kíváncsiak voltunk, mit gondol erről valaki, akinek élete, munkája és hivatása a zenélés. Florence Sitruk hárfás Európa jó néhány akadémiáján tanított, megfordult nálunk is. Nyáron viszont Bloomingtonba költözött és csak a krakkói munkáját tartja fenn az öreg kontinensen, ahol Fanni is a tanítványa. Bloomington olyan a zenében, mint a Harvard a jogban. Itt tanított többek között Sebők György (Florence egykori zongora tanárja), Starker János, Zathureczky Ede (a Zeneakadémia korábbi igazgatója), vagy az újabbak közül Bogányi Gergely. Szóval Florence szerint „van valami olyan az emberek közti kommunikációban, a nyelvben, a gesztusokban, amit egy számítógép nem tud pótolni. És úgy gondolom, hogy az, amit belül hallunk az egymást követően megszólaló hangok közti időben, az teremti meg a zenét. A csönd a hangok között: ez a legfontosabb kifejezőeszközünk.”
Mióta hazajöttünk, az interjúkból rövid videókat vágtunk, a sorozatnak a HarpFlash nevet adtuk. Később egy hosszabb úti film is készül az anyagainkból. Azért csak később, mert nemsokára indulunk, hogy egy hosszabb portréfilmet készítsünk egy olyan hárfással, aki példátlan életutat tud a háta mögött. Hisszük, hogy az ő életének a bemutatásával további híveket szerezhetünk a hangszernek.