„Ami sikerült a német újraegyesítés után, azt nálunk a kényszerű politikai kiegyezés és a demokrácia kiépítéséhez szükséges erőforrások maximálása miatt elmaradt. A Biszku-ügy nemcsak a magyar igazságszolgáltatás egészének működéséről ad látleletet, hanem az elmúlt 28 év magyar közállapotairól is. A szavak és szimbolikus tettek szintjén túlmenő, valós és hatékony intézményi megoldásokra lett volna szükség, csakúgy, mint az ebből szempontból mintának tekinthető Németországban, Lengyelországban vagy Romániában. Az ottani ügyészi szervek és párhuzamosan létrehozott történeti intézetek aktívan és kezdeményezően jártak el, tanúkat hallgattak meg, dokumentumokat gyűjtöttek és feljelentéseket tettek. Romániában például már két volt börtönparancsnok ítéltek el az emberiesség elleni bűncselekmények alapján.
Ezzel szemben Magyarországon eddig nem alakult külön nyomozócsoport, vagy szakosított intézet a pártállami múlt szisztematikus büntetőjogi és történeti feltárására. A 2013. évi CCXLI. törvénnyel létrehozott Nemzeti Emlékezet Bizottságának ugyan papíron törvényi kötelezettsége lenne az együttműködés »az ügyészség kijelölt szervezeti egységeivel a kommunista diktatúra alatt elkövetett, el nem évülő bűncselekmények elkövetői körének felderítésében«, ám mindennek eddig nem tett eleget.