Legyen vége a posztkommunista safe space-nek!

Míg Nyugaton virágzik a safe space, a sértődés újbaloldali kultúrája, addig Kelet-Európában a posztkommunizmus okozza azt a balliberális hiperérzékenységet, ami minden jobboldali megnyilvánulást valóságos traumaként él meg.

A tág értelemben vett baloldali értelmiség tagjai a kommunizmus alatt hozzászoktak a jobboldali ellenvetések hiányához és saját kulturális monopóliumuk kényelméhez. Megszokták, hogy az egyedüli ideológiai kihívást az jelenti, hogy miképp licitáljanak rá egymás baloldaliságára, így máig ez határozza meg a közélet „sokszínűségéről” alkotott sajátos elképzelésüket, amely szerint még mindig csak egyetlen lehetséges politikai narratíva lehetséges; a társadalmi egyenlőtlenségeket felszámoló haladás szükségszerűségének marxista dajkameséje. A pluralitás számukra ennek módozatait jelenti – mi mást is jelenthetne?

A vasfüggöny lebontását követő újrapozícionálás során a fenti hozzáállást kitűnően kezdték alkalmazni a liberalizmus igényeinek megfelelően.

A kognitív disszonancia állapotába zuhantak minden olyan tétova lépéstől, amelyet ellenfeleik tettek egy erős konzervatív tábor megalapozása felé. Még ma is kellemetlenül érzik magukat. Alig pár évtizede kellett kikászálódniuk a kádárizmus langyosan bugyogó mocsarából – teljesen érthető, ha fáznak a friss levegőn. Érthető, de semmire sem mentség.

Teljesen elfogadhatatlan az a baloldali hisztéria, ami a kétezres évektől meghatározza a magyar közéletet. Sosem volt több, mint egy elkényeztetett gyerek üvöltése, akinek azt kell átélnie, hogy a szomszéd gyerek is be merészel lépni a játszótér területére. Csak nem egy hintára, vagy egy homokozóra, hanem egy ország közéletének kizárólagos meghatározására formál igényt.

Amikor a konzervatívok szembesültek a posztkommunista baloldal zsarnoki igényeivel, kétféle hibát követtek el: egyrészt baloldali fogalmak, történeti, politikai narratívák alapján értelmezték a saját célkitűzéseiket, vagyis behódoltak; másrészt a baloldal ellenségképét magukra öltve csattogtatták a bakancsukat.

Mindkét hiba abból fakadt, hogy a különböző beállítottságú konzervatívok csak a baloldal vonatkoztatási rendszerében voltak képesek értelmezni a saját mozgásukat, így nem tudtak éretten reagálni a posztkommunista safe space-ből felharsanó hisztériára. Akkor még nem értették, hogy a balliberális oldal legfőbb ereje az ő logikájuk szerint gondolkodó és cselekvő jobboldaliakban rejlik. Olyan – meglehet jó szándékú – emberekről van szó, akik jobboldali létükre állandóan a baloldal igényeihez igazodnak és behódolnak a liberálisok politikai narratívájának. Ennek kapcsán van igazságuk a cuckservative szóval dobálózóknak, de ha azok nem ragadnának meg sajátosan pökhendi jelszavaik szintjén, azt is egészen biztosan belátnák, hogy az aktuálpolitikai „elhajlók” ostorozása helyett a baloldal töretlen kulturális és ideológiai befolyásának megtörésén kellene munkálkodniuk. Legfőképp akkor, amikor a jobboldal nyeregben érzi magát.

A kulturális hegemónia megtörése ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a baloldaliakat meg kell fosztani eszközeiktől vagy fórumaiktól. Ez egy megfordított kulturális forradalom lenne, ami ebben a formában elfogadhatatlan.

Metapolitikai kérdésről lévén szó nem is arról beszélek, hogy a kultúra viszonyait aktuálpolitikai erővel kellene átrendezni. Ez a gondolat is közelebb áll a baloldal hagyományaihoz, mint a konzervatív felfogáshoz.

Elegendő lenne értéket teremteni, bátran a társadalmi viták alakítójává válni és átvenni a kezdeményezést.

Ez szerves fejlődés, ami a politikai generációváltással történik meg. Az egész magyar társadalom érdeke, hogy huszonnyolc évvel a rendszerváltozás után helyrebillenjen a közélet egyensúlya.

Bármilyen nagy a felbolydulás a posztkommunista safe space-ben, a jobboldal még messze nem foglalta el a helyét a nap alatt.