Kumite (küzdelem)

„A közepesnél gyengébb színvonalú magyar válogatott az elmúlt években többször is elkápráztatta a közvéleményt azzal, hogy lélekben messze a saját tudása fölé magasodott, pontosabban szólva, hogy időnként a mocsárszagú hazai labdarúgásból kiemelkedve úgy küzdött, olyan elszántsággal és méltósággal, ami csak az igazán nagyokra jellemző. Ezért volt fájdalmas ez a két közjáték, mert a kisstílű harci felfogás, ami feltehetően ösztönös, bár ismétlem, az adott pillanatban szándékosan durva szabálytalankodásban öltött testet, annak a meghaladni kívánt kelet-európai életfelfogásnak volt a megnyilvánulása, amelyik úgy akar győzni, hogy nem bízván saját magában, a másikat igyekszik tönkretenni.

Olyan volt ez az esti mérkőzés, mintha Magyarország harcolt volna a gyepen. Hordozta magában egy színvonaltalan, gyáva és alattomos múlt fertőzéseit, ugyanakkor minden erejével azon volt, hogy végre felnőjön ahhoz a világhoz, amelyhez tartozni akar. Megrázó volt a magyarok hősies küzdelme azt követően, hogy egy társuk meggondolatlanul brutális cselekedete miatt hátrányba kerültek. Tudta a néző, hogy végül veszíteni fognak, de szorított nekik az utolsó pillanatokig: hátha, hátha…

A zöld gyepen azonban nincsenek csodák. Talán akkor sem győztek volna, ha mindenki a pályán marad, talán akkor is érvényesül a papírforma, ha teljes szívvel és lélekkel rohamoznak, de az sem lehetetlen, hogy ez az elszánt, magasztos küzdelem meghozza gyümölcsét. Mi a tanulság? Tisztán és felemelt fejjel kell küzdeni. Fontos a cél, de még fontosabb az oda elvezető út.”