Kimen már nehéz nevetni

„Most viszont más a helyzet. Az interkontinentális ballisztikus rakéta múltkori sikeres tesztje óta Phenjan tekintélye megnőtt, az újabb fenyegetés hitelét pedig csak növeli, hogy a reálisan elérhető, ráadásul az amerikaiak számára oly fontos Guamot jelölte meg célpontként. Akkor is igaz ez, ha az amerikai rakétavédelem alighanem semlegesítene egy esetleges, volumenében mindenképpen korlátozott támadást. (...)

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az eddigieknél jobban kellene tartanunk atomháborútól, sőt, az olykor – akár az USA és Oroszország viszonylatában – emlegetett új hidegháborúhoz sem jutottunk közelebb. Egy hidegháborúban ugyanis legalább megközelítőleg hasonló katonai erejű felek állnak egymással szemben, Észak-Korea és az Egyesült Államok viszonylatában azonban ez nem így van. Bármily harcias is, valójában Kim Dzsongun rezsimjének sem áll érdekében egy háború, hiszen bár jelentős veszteségeket okozhatna, végső veresége nem lehet kérdés, az pedig a Kim-rezsim végét is jelentené.

Eljöhet még a diplomácia ideje, ám Phenjan valószínűleg csak akkor lesz hajlandó a párbeszédre, ha már nemcsak Alaszkát, de mondjuk Detroitot is képes eltalálni fegyvereivel. Kim célja most az, hogy önmagát Észak-Korea egyetlen lehetséges védelmezőjeként adja el a »gonosz agresszor« amerikaiakkal szemben, ezzel párhuzamosan pedig elérné, hogy a nemzetközi közösség atomhatalomként ismerje el országát. Emellett persze eljátszhatott a gondolattal, hogy már Észak-Koreán kívül is bekerüljön a történelemkönyvekbe. Ez talán sikerült is neki.”