Dunkirk: cselekmény nélküli élmény a háborúról

2017. augusztus 10. 21:33

Épp ez a legnagyobb baj a Dunkirkkel: hogy meg akar úszni minden választ, és minden konfliktust – inkább mutat valami népszerűt, valami azonosulhatót és rajonghatót ahelyett, hogy beleállna bármiféle narratívába

2017. augusztus 10. 21:33
Puzsér Róbert
Puzsér Róbert
Magyar Nemzet

„Nem csekély várakozással tekintettem meg Christopher Nolan új, ezúttal történelmi tárgyú filmjét, a kritikusok ugyanis hozsannákat zengenek a 106 perces Dunkirkről, az angol rendező előtt mint a háborús film műfajának megújítója előtt tisztelegnek, a közönség pedig a mozipénztárakat ostromolja, a film ugyanis – mint Nolan bármelyik rendezése – az IMDb és a Rotten Tomatoes felületén egyaránt kirobbanóan teljesít. Nolan kétségbevonhatatlanul korunk egyik nagy rendezőzsenije, aki valahogy mindig képes kompromisszumot találni a fanyalgó értelmiség sznobizmusa, az akcióra vágyó prolik élményéhsége és a filmstúdiók korlátolt kapzsisága között, mégpedig úgy, hogy sci-fi, thriller és dráma rendezőjeként is kipróbálta már magát – ezúttal egy háborús eposzt vitt filmvászonra.

A film cselekménye két – egymástól jól elválasztható – koncepció mentén zajlik. Nagyjából húsz százaléka jól átélhető konfliktusok, drámák, traumák, hősiesség, elesettség, félelem, gyávaság és önfeláldozás ötvözete. Benne van mindaz, amiért annyira könnyű romantizálni a háborús poklot, mégis minden helyzet mélyén ott lüktet a cselekmény végtelen értelmetlensége és embertelensége, amelybe az ember rosszabb esetben belepusztul, jobb esetben belerokkan. A film arctalan hősei csapdában vergődő, életösztön vezérelte állatokként tagadnak meg mindent, ami addig civilizálttá tette őket, a háborús gépezetek elszabadulnak, és a számokkal le nem írható sorsokból ugyanolyan statisztikai adat válik, mint hogy hány tonna bomba hullott le aznap.

A film fennmaradó nyolcvan százaléka már a klipkultúra terméke: látványorgia, halálfélelemben menekülő statiszták százai, 85 percnyi perverz gyönyör – ha Dunkerque-nél nem is voltak még okostelefonok, Christopher Nolan most legyártja a háborús katasztrófapornó műfajának referenciavideóit. Ha a fenti arányok fordítottak volnának, ha Nolan nem elsősorban a látványtól és a zenétől remélné az élményt, a Dunkirk kiváló lehetne. Így azonban a film szinte meg sem történik. Ugyan mit ér egy háborús eposz történet, karakterek és politika nélkül?

A Dunkerque-ben történteknek a parton lemészárolt emberek szorongásán túl biztosan van legalább három fontos olvasata. Az első dráma Londonban zajlik, ahol a kormány a katonai összeomlás után sem hajlandó békét kötni Hitlerrel, inkább odadobja neki a harapófogóba került háromszázezer angol és ki tudja, hány francia katona életét. A második dráma Berlinben játszódik, ahol Hitler nem akar jóvátehetetlen sebeket okozni a brit testvérnépnek azzal, hogy katonáit lemészárolja, és abban bízik, hogy Franciaország megszállásával Európa nyugati felén béke lesz. Harmadik drámai cselekményszál gyanánt pedig ott vannak azok a francia csapatok, akik már tudják, hogy a hazájuk elveszett, mégis tartják az állásaikat, hogy szövetségeseiknek időt nyerjenek az evakuálásra. A csúcsokon morális, katonai és politikai dilemmák, a mélyben feláldozható sakkbábuk százezrei – egy háborús eposzban ezek egyike sem megkerülhető, csakhogy a Dunkirkben az előbbi teljesen elmarad. Eddig is nyilvánvaló volt, hogy látványorgiával és pattogatott kukoricával az amerikai kölyköknek bármi eladható – Christopher Nolan most bebizonyítja, hogy ez a tételmondat már az értelmiségre is igaz.

Ugyan mitől izgalmas vagy szórakoztató 85 percen keresztül nézni azt, ahogy emberek a fulladás, a tűzhalál, a repeszek meg a lövedékek elől menekülnek? Ha egy fiktív audiovizuális térben bármiféle összecsapás zajlik, két súlyos feltétele mindenképp van annak, hogy a néző izgalomba essen: az egyik, hogy tudja, a cselekmény nem a hollywoodi klisék mentén készül, tehát tényleg bárki bármikor meghalhat; a másik, hogy a néző mindkét szereplő jellemét és motivációját ismeri – így lesz drámai tétje az életüknek és a haláluknak egyaránt. Nolan szándéka szerint a Dunkerque-nél ezerszámra gyilkolt emberi masszával kapcsolatban a nézőnek ugyanezt kéne éreznie, csakhogy az alapvető undoron és nyomorúságon kívül nincs mit érezni az iránt, ami a vásznon zajlik: az emberanyag elhullását és túlélését egyaránt gyötrelmes monotónia jellemzi. Ez a cselekmény legfeljebb annyira katartikus, mint 85 percen át nézni a National Geographic Channelen, hogyan vadászik a hiénafalka, s zsákmányát időről időre miként szaggatja szét.

A film cselekménye mindössze két alkalommal képes felnőni a történelemhez, amelyet feldolgoz – egyszer, amikor Churchill szavait halljuk, és hát ő tudott úgy fogalmazni, hogy abba bárki beleborzongjon; a másik ilyen pillanat pedig az, amikor az angol civilek hajói megjelennek a francia partoknál. Mindkét momentum felemelő – ahogy hetvenhét éve is az lehetett. És hát bármennyire is nagy költségvetésű produkció a Dunkirk, bármennyire is büszke Nolan, hogy eredeti helyszíneken, eredeti katonai eszközöket felhasználva forgatott, s bármennyire is a látványra építette filmjét, az a szomorú igazság, hogy a nézőben e téren is bőven marad hiányérzet. Ha ez a film a Pokoli torony vagy A Poseidon-katasztrófa remake-je volna, senkinek egy rossz szava sem lehetne – csakhogy Christopher Nolan ezúttal a második világháborút, az emberi történelem legnagyobb háborúját akarja bemutatni, amelyben gép és ember olyan hatalmas mennyiségben és erővel csapott össze, mint addig és azóta soha. Ehhez képest a csatajelenetek bántóan vérszegények, a bombázások enyhén szólva is szórványosak, az evakuálást végző hajók száma pedig már-már komikus. Bármelyik háborúról készülhetne ilyen film – talán csak Napóleon hadjáratairól és a két világháborúról nem. 

Hogyhogy mégis ilyen sikeres lett a Dunkirk? Nos, ez egyrészt Nolan mítoszának, másrészt a csillagászati marketing-költségvetésnek, harmadrészt pedig a film tagadhatatlanul erős pillanatainak köszönhető. A legfőbb tényező mégis az időzítés: a Dunkirk épp a brexitet elrendelő népszavazás egyéves évfordulóján került a mozikba – abban a történelmi helyzetben, amelyben Anglia ismét szövetségeseket és pozíciókat veszít Európában, s olyan útra lép, amely sokak szerint járhatatlan. Dunkerque ebben a politikai és lélektani szituációban olyan jelkép, amely mind az elszakadás híveit, mind annak ellenzőit képes megszólítani – Nagy-Britanniában és azon kívül egyaránt. Félreértés ne essék: ez nem dicséret. Épp ez a legnagyobb baj a Dunkirkkel: hogy meg akar úszni minden választ, és minden konfliktust – inkább mutat valami népszerűt, valami azonosulhatót és rajonghatót ahelyett, hogy beleállna bármiféle narratívába, amit Christopher Nolan gondol a huszadik századról, a németekről, a franciákról, az angolokról vagy a háborúról. Már ha gondol bármit is.

Kiszolgáltatott, tehetetlen porszemek vagyunk, akikre bombák hullanak, legfeljebb reménykedhetünk, hogy végül minden jól alakul – ez a helyzetértékelés Jean-Paul Sartre szájából talán helytálló lehet, Christopher Nolanéből viszont nagyon hamisan cseng, bármilyen megnyugtató gondolat is ez azoknak, akik élvezik, ha rájuk mint kiszolgáltatott, tehetetlen porszemekre megatonnaszám hullanak a precízen kidolgozott vizuális effektek.”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 44 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
annamanna
2017. augusztus 12. 07:12
Látványorgiának ez se gyenge: https://www.youtube.com/watch?v=4VDIlcTPsSQ
Vestergaard
2017. augusztus 11. 14:46
Jó írás, robi, de nem igaz, hogy nem kapta meg ugyanazen kritikákat. Csak egy magyar példa: http://kulonvelemenyunk.blog.hu/2017/07/22/kulonvelemeny_4_tulertekelt_filmrol_melyeket_kotelezo_agyondicserni
Einar
2017. augusztus 11. 11:21
Gratulálok! A Dunkirk-film, pont olyan mint Puzsér írásai. Hatásvadász, zagyva alibimunka. Már az "interstellar" is el akarta hitetni, hogy értelmes, elgondolkodtató mű, közben csak az ostoba sznobokat veri át a palánkon. Ez a film is, baromira eredeti akar lenni, ezért olyan drámázásokkal operál amik egyáltalán nem jellemzőek a háború poklában és kifejezően zavaró az idősíkokkal való "művészi" ugrálgatás. Baromira idegesítő volt a hajóra célba lövő, unatkozó és láthatatlan német hadsereg ötlete. Egyáltalán az, hogy hiányzott a filmből a német hadsereg, így teljesen hiteltelen a kiszolgáltatott helyzetben lévő, "gyáván" menekülő angol-francia haderő. Néhány vágóképet azért megért volna, ahogyan megmutatják az ellenség nézőpontját. A parton kiszolgáltatottan álldogáló katonák alig voltak többen, mint egy nagyobbacska község gimnáziumának az évnyitóján. A CGI korában ilyen vegetáriánus látványorgiát azért nehéz lehetett összehozni. Az őket támadó gépek létszáma is nevetséges volt, mint ahogy az egy vágókép erejéig bemutatott "polgári" flotta is. Kínos ez a film. Majdnem annyira, mint az "Őrület határán" amiből lopott. Egy háborús film, elsősorban a kiszámíthatatlan nyers brutalitás intenzivításától lesz hihető környezetben. Ez a keret és ez hatja át a történet minden pillanatát, a történet hőseinek a jellemét. Kiből mit hoz ki a féktelen öldöklés. Ezt jól tudja, Eastwood, Mel Gibson, Spielberg, Wolfgang Petersen, vagy Je-kyu Kang. Aki kimagasló, kitűnő cselekményű háborús filmet akar látni, ezt nézze meg: Mai wei ( koreai háborús film, igaz történet alapján) http://www.azsiafilm.hu/ismertetok/korea/2352-my-way-mai-wei-2011 Kár, hogy a magyar mozik csak hollywoodi szemétlerakóhelyek, vagy néhány európai filmfesztiválos genderművészbuzi kultúr-bemutatója.
czsolt5
2017. augusztus 11. 11:18
Ugyanezt éreztem a film közben, hogy nagyon látványosan és élethűen tolja a képedbe a háború borzalmait, miközben nem szól semmiről. 3/10. Ja, és az illúzióromboló túl modern (1940-ben egyszerűen nem lehetett ilyen) épületeket, műanyag ablakkeretes házakat megretusálhatták volna korhűbbre.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!