„Amikor valaki a NER hetedik évében a mai közállapotokat kárhoztatja, elő-elő sejlik mindig egy toposz, egy eredendő bűn, a mindent befolyásoló hiba: az ellopott rendszerváltás.
Ez könnyű, sok szempontból használható magyarázat, hiszen a rendszerváltoztatás (a szóhasználatra mindjárt ki kell térni) senkinek sem váltotta be a hozzá fűződő reményeket. A kommunisták 1994-ben formálisan is visszakerültek a hatalomba, a revízió nem valósult meg, megyék kerültek strukturális munkanélküliség fogságába, a piac csak egy kiválasztott csoportnak lett szabad és a közélet huszadik századon alapuló hideg polgárháború fogságába esett. Mára a szélsőjobbtól a liberálisokig egy valamiben ért egyet: a rendszerváltás befejezetlen, amit be kell fejezni.
(...)
Ahhoz, hogy befejezzük a rendszerváltoztatást el kell mondani, kik azok aki elrontották. Nem szabad tovább a kádári erkölcsi relativizmusban kikevert szürkével lefesteni az egész kilencvenes éveket, ahol kollektív minden bűn. Volt, aki az igazságtételi törvény ellen szavazott, volt, aki mellette. Volt, aki a reprivatizációt javasolta, volt, aki ellenezte. Voltak, akik elárulták a rendszerváltást, voltak, akik végig képviselték. Ha a Csurka dolgozatnak huszonöt év múlva van tanulsága, akkor az az, hogy összeesküvések helyett mondjunk értékítéletet a döntéshozókról. Ha el lett rontva valami, mondjuk ki kik rontották el. Akkor tudjuk majd befejezni a rendszerváltoztatást. Itt az ideje.”