Előítéletek, avagy nők a hazai sci-fiben

„Első határvonal: az amatőr-profi határ átlépése

Ha nyílt pályázat és egyenlő esélyek voltak, mindig a legjobbak között szerepeltem. Viszont a zsáner kicsi, és a tematikus kiadványok és antológiák meghívásos alapon mentek. A nálam gyengébben író srácokat felkérték, az én nevem nem merült fel. Volt, hogy óvatosan tapogatóztam, és "de hát ez sci-fi, te meg lány vagy" dolog jött vissza. A nők ugyebár nem logikusak, és nem értenek a természettudományokhoz. De akkor miért én tettem rendbe a fiúk írásait beküldés előtt? Nem nyelvileg. Logikailag. Ekkor ivódott belém, hogy bármilyen írós közegben reflexből fél mondattal önmarketingeljek, csak úgy lazán és mellékesen. És igenis menjek bele konfliktusokba, ne lehessen belém fojtani a szót. Barátok megdöbbenve látták, hogy én, aki szerintük végsőkig udvarias vagyok, és bármikor ráhangolódok másokra, pontosan olyan egoista és nagyképű leszek irodalmi közegben, mint egyes beszélgetőtársaim. Egyszerűen megtanultam ezt a viselkedésformát.

Második határvonal: a fellegvár.

Minden irodalmi területen vannak ilyenek, a sci-fiben akkoriban két dolog számított, az egyik a Galaktikában való publikálás, a másik a Zsoldos-díj megnyerése. Akinek ez nincs, az nem igazzy sci-fi író. 2008-ra már két regényem állt a gépen, a Scar és a Calderon, ám a kutyát se érdekelte. Gondoltam, sebaj, minden szakmában be kell venni a fellegvárat, és akkor elhiszik, hogy tud az ember.

A Galaktikába külsősként nem lehetett bejutni, megvolt a kialakult írói kör. Egy csomó ember küldött novellát, nem reagáltak rá. Átgondoltam, mi az, amire felfigyelnek, aztán beküldtem egy olyan egypercest, ami reflektált egy korábban megjelent tudományos cikkre. A Mimikri rövid volt, resztliként betehető, pont jó, hogy a nagy írók közti résbe beférjen. 2008-ban jelent meg. Második írásom úgy került be, hogy B., az akkori főszerkesztő kivágott az Új Galaxisból azzal, hogy nem vagyok amatőr. Mondtam, hogy izé, bocsi, 47 megjelent oldalam van, és 100 oldalig van az amatőr a saját definíciója szerint. A pasit bírom, marhára alfa, így csak neki lehet igaza. Közölte, ne szórakozzak vele, mindegy az oldalszám, én már első íráskor se voltam amatőr... Vidáman megköszöntem, hogy kidobott, elvégre igazán megtisztelő, hogy profi írónak tart. (Ő tette a hírhedt kijelentést az Írószövetségben, hogy a "nők nem tudnak írni, különösen sci-fit írni".) Érezhette, hogy vígjátékbeli szituáció alakul, meg azt is, hogy kemény ellentmondásba került a saját igazságérzetével, így elegáns huszárvágással beajánlotta a novellát a Galaktikába. Ő életem egyetlen férfi írója, aki aktívan segítette a pályámat. :) (...)

Az utolsó pont a Zsoldos-díj volt, amit soha életben nem nyerte még meg nő. Rendszeresen jól szerepeltek az írásaim, így gondoltam, csak idő kérdése. Aztán eljött egy olyan pillanat, hogy két novellám jól szerepelt, és osztott második-harmadik helyet kapott. Nem tudtam elmenni a díjkiosztóra, de kértem ismerőst, vegye már fel a hanganyagot. Azt írta, felvette, de talán jobb lenne, ha nem hallgatnám meg... A zsűri elkezdett beszélni a novellámról, mire az a srác, aki egyszer fogdosott, nekiállt gúnyolódni. Az ő motivációját értettem, utált és az írása szarabbul szerepelt, de a többiekét nem. Zsűritag azon gúnyolódott, hogy milyen ostoba vagyok, nálam egy elektromos borotvával akar öngyilkos lenni a szereplő (félreolvasta a Hogyan ölne Jung novellát). Aztán jött a hímsoviniszta duma, ismerős férfi írók beszálltak, a zsűri női vezetője próbálta menteni a szitut, de az is ilyen kis buksisimi, hogy hát azért egyre jobban ír a Bea, meg milyen jó, hogy női témákat behoz, ezen nevettek a férfi kollégák... Az egész végtelenül megalázó volt.

Keservesen sírtam.

Azt éreztem, én már nem akarok a fantasztikum része lenni, nem akarok sci-fit írni, mert elég volt ebből... szeretem ezeket az embereket, és tudom, nem is értik, mit csinálnak... de ebből elég... Belegondoltam, hova lettek a velem induló lányok... mindössze hárman maradtunk, Moskát Anita, Lőrinczy Judit, és esélyünk sem volt könyvkiadásra... Igen, mi csak pogácsákat pakolhatunk a közepes tehetségű férfi írók mögött... Hét év az életemből. És hiába voltam a sci-fis életben ismert novellista és közszereplő, beláttam, ezt az üvegplafont még én is képtelen vagyok áttörni. Soha nem leszek regényíró, nem azért, mert nem vagyok tehetséges, hanem mert 7 év alatt nem kaptam meg az esélyt a beleolvasásra sem...”