Az atlantizmus vége – kicsit másképpen

„Vessünk egy pillantást Európára. Itt új politikai elemként jelentkezik a német–amerikai, és ezáltal az EU és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok újradefiniálása Angela Merkel által. Minapi, a sajtó által részletesen tárgyalt beszédében a német kancellár de facto megszüntette az Egyesült Államok »baráti« státusát. A jelző elhagyásának fő oka Donald Trump számtalan megjegyzése és Twitter-bejegyzése, amelyekben a NATO fenntartásának költségeit viselni nem hajlandó, ezáltal sok milliárd dolláros tartozást felhalmozó Németországot kárhoztatta, más renitens államokkal egyetemben. Rosszalló észrevételek sokaságát tette az amerikai elnök a német külkereskedelmi többlettel kapcsolatban is. A külső szemlélő számára az a következtetés is adódhat, hogy Merkel szakított az atlantista világnézettel, helyette az unió föderalizációját tekinti elsődlegesnek, Emmanuel Macron francia elnökkel egyetértésben. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá az Egyesült Államok »három tenger« szövetségi koncepciójának feltűnése. Ennek sarokköve az a Lengyelország, amely történelmi okokból retteg a német–orosz szövetségtől vagy akár együttműködéstől.

Az itt említett szövetség tagjai a balti államok, Lengyelország, Románia és esetleg néhány balkáni ország (Horvátország, Montenegró) lennének. A közös pont az orosz agressziótól-befolyástól való rettegés, az amerikai fegyverek és az amerikai cseppfolyós földgáz (LNG) iránt tanúsított érdeklődés, továbbá az a kérés, hogy lehetőleg minél több amerikai katona rettentse el Oroszországot bűnös szándékaitól (balti államok, Románia, Lengyelország). Ami érdekes: a balti államok az eurózóna tagjai, Lengyelország viszont ódzkodik a közös pénztől és a föderalizációtól, elsősorban a német befolyás növekedésének elutasítása miatt. Az ellentét tehát kódolva van, hiszen a gazdasági és a politikai érdekek nem erősítik, hanem gyengítik egymást.

Összefoglalva tehát: Amerika célja a NATO egyfajta reformja (aki fizet, azt megvédjük), és egyúttal egy gazdasági befolyási övezet kiépítése. Mindez értelemszerűen szembemegy a Merkel–Macron-duó által szorgalmazott koncepcióval. Utóbbit azonban nem várt helyről üdvözölhetik.

Igen: az oroszokról és a kínaiakról van szó. Mindkét ország számára elemi gazdasági érdek a növekvő jelenlét az egységes európai piacon. Oroszország érdekelt a szankciók mielőbbi feloldásában, amiket az Egyesült Államok szorgalmaz, Németország viszont korántsem ilyen vehemens a kérdésben. Az orosz energiahordozók és nyersanyagok számára az egységes európai piac jó, az amerikai LNG megjelenése piacvesztés. A kínai magatartást már ismerjük – minél nagyobb a piac és a partner, Kína számára annál vonzóbb az üzlet. A kínaiak által finanszírozott optimális üzemméretű projekt minimum országokon átívelő, regionális méretű, de a legjobb az uniós méret. E két ország gazdaságilag és politikailag is az egységes, ámde kontinentális, és nem atlantista alapon nyugvó Európai Unióban érdekelt. Ezért nonszensz, amikor Putyint az EU általános gyengítésével, bomlasztásával vádolják. Putyin nem atlantista, ami érthető. Viszont (most már) úgy tűnik, Merkel sem az. Pedig ott nem is avatkoztak be az oroszok a választásokba. Lehet, hogy ősszel majd megteszik. Merkel mellett.”