Amerika életszagúbb, mint Nyugat-Európa

„Milyennek láttad az amerikaiakat?

Végtelenül udvariasak, már-már ijesztően segítőkészek. Sokszor nem is kell kérdezni, ha látják, hogy el vagy veszve, megszólítanak, eligazítanak. New Yorkban, a lélektelen metropolisz közepén is. Amerika a you can do it éthoszára épült – tényleg magabiztosak és optimisták, amit jó lenne eltanulni tőlük. Valóban nem annyira műveltek Európával kapcsolatban, de szerintem az európaiak sem értik annyira Amerikát, szóval ez kölcsönös. Nagyon megnyerő volt, hogy számukra mennyire egyértelmű az adományozás a fontosnak ítélt ügyek, helyek megtámogatására, akár anyagiak formájában, akár úgy, hogy az idődet ajánlod fel. Az önkéntesség alap. Gyakran szidjuk az amerikaiak individualizmusát, de szerintem közösségelvűbbek, mint az európaiak, talán épp azért, mert nincs akkora támogatási rendszer, mint itt. Nem az államtól várják, hogy az mindent megoldjon. Számukra természetes, hogy asszertív kommunikációs eszközökkel pénzt gyűjtenek jótékony céllal. A másik oldalon persze ott van, hogy agresszívebb a reklám- és marketingkultúra. Mindenhol van valamilyen bónusz, visszatérítés, többnyire ráadásul átvágás nélkül, ami nekünk új. Az amerikaiak hiányolják is, hogy Európában ilyen nincs. Van mit tanulni a gyakorlatiasságukból. Másrészt gyakran nehéz az amerikaiakkal mélyebb beszélgetéseket folytatni, kényelmetlenül érzik ettől magukat. Ami pedig valóban ijesztő volt, azok a nevelési szokások. Teljesen burokban nevelik a gyerekeket, nem teszik ki semmi kihívásnak őket, a cserkésztáborban műtűz van, mert az igazi veszélyes, és ha rosszat felelsz az órán, akkor is megdicsérnek, majd elmondják a jó megoldást. Ha a gyereknek nincs kedve épp cserkésztáborba menni, akkor nem kell mennie. Holott ebben a korban még küldeni kellene a gyereket, nem kérdezgetni. Mindent szolgáltatásnak tekintenek, olyan szolgáltatásnak, aminek a lelki nyugalmukat és lekötésüket kell támogatnia. Innen pedig már érthető az amerikai egyetemek túltolt pécé világa és a perkultúra. Ha leesik két csepp hó, már bezárnak az iskolák, pedig hozzászoktak a kétméteres hóhoz is. Rákérdeztem, ez mi, fél centi hótól minek megijedni, az volt a válasz, hogy mindenki attól tart, összekoccan valakivel, és perelni fogják.

Kintléted alatt volt az elnökválasztás. Mit érzékeltél belőle?

 Igyekeztem beleásni magam az amerikai történelembe, történelemfelfogásba. Követtem a híreket, kértem például Washingtonban lakó ismerőseimet, hogy értelmezzék számomra az eseményeket. A New York-i utcán alig lehetett valamit érzékelni az elnökválasztásból, még plakátok sem voltak. Persze New York annyira demokrata város, hogy felesleges lett volna sokat invesztálni bele a republikánusok részéről. A billegő államokat igyekeznek ugyanis megszerezni a pártok, a biztosakkal nem foglalkoznak annyit. Egyébként Washingtonban járva látványos volt számomra, hogy mennyire a vidék választotta meg Trumpot. Szokás kint, hogy az elkötelezettebbek valamilyen táblával, zászlóval demonstrálják, hogy kit támogatnak. Washingtonban, bent a városban szinte csak Hillary-zászlót lehetett látni, a városon kívül pedig szinte csak Trumpot. Meglepődtem, hogy a demokrata szavazók mennyire nem tudták feldolgozni Hillary vereségét. Amikor Obamát megválasztották, nem voltak a Trump-ellenes tüntetésekhez hasonló megmozdulások. Most sokaknak világvége-hangulata lett, mondhatnám, hogy a Hillary győzelmében korábban biztos demokrata bázis egy részén hisztéria lett úrrá. (...)

Alázatosabb lettél?

Hát, ha ez azt jelenti, akkor talán mondhatjuk, hogy igen. Azzal egyébként, hogy kicsit beleláttam a diplomácia világába is, más korábbi sejtéseimben is megerősödtem. Mi, újságírók, elemzők nagyon szeretjük megfejteni, mi megy a háttérben, ami például a politikát illeti, legyen szó belügyekről vagy akár a szíriai nagyhatalmi játszmákról. Kiokoskodjuk a tudható információkból, magyarán szinte a semmiből a „tudást”. Gyakran felülünk lehetséges, de egyáltalán nem biztos gondolatmeneteknek. Azzal, hogy beleláttam abba, hogyan működik a magyar diplomácia egy kis szelete, meggyőződtem róla, hogy teljesen más okok, megfontolások is lehetségesek, mint amit mi el tudunk képzelni. Ha nem tudjuk egy-egy lépésnek az okát konkrétan, akkor felesleges találgatni, felháborodni, dicsérni. Tudok jó pár példát, de mondani nem fogok. Mi, újságírók amúgy is szinte mindenkivel szemben túl szigorúak vagyunk. Ez talán szakmai ártalom. Mivel az újságíró folyamatosan tájékozódik, az a képzete van, hogy tud mindenről, ért mindenhez. Túl gyorsan ítél. Csak ül a gép előtt, de megmondaná a döntéshozóknak, hogy mit kellene tenniük, hisz annyira egyértelműnek tűnik. Pedig nem az. Nemcsak a politikára gondolok, mert azért nem szeretném a politikusokat a mennybe meneszteni, hanem a közélet, a magyar-magyar kapcsolatok, akár a civil szféra világára is. Sok újságíró, szerkesztő, aki egész nap ül a gép előtt, és a dél-bhutáni önkormányzati választásokról is azonnal tudja az eredményeket, folyamatosan osztja az észt, ironizál, mindenen viccelődik, és megmondja a tutit, miközben egy amerikai magyar közösségben vagy egy kis faluban csendben építkeznek az emberek, tesznek nagy munkával keveset, s állandó viccelődés helyett hisznek abban, amit tesznek. Azt hiszem, az újságírók nehezen békélnek meg a világ tökéletlenségével és az emberi hibákkal is. Soha nem szerettem ezt a stílust. Az a legrosszabb, amikor ez hétköznapi viselkedéssé is válik. Egy újságírónak talán ez nehezebb, de le kell tennünk arról, hogy mindig, mindenben uptodate-ek legyünk. Ha mindenben otthon akarunk lenni, csak a felszínt fogjuk kapargatni, és nem lesz nyugodt életünk. El kell tudni választani azt, ami fontos nekünk, attól, amit elengedünk, végleg. A Muzsikás zenészei mondták nekem egyszer, hogy alig van idejük moziba, színházba járni. Nyilván ha járnának, akkor meg nem tudnának úgy zenélni. Valamit valamiért.”