A politikai (in)korrektség helyes és helytelen felfogása

„Tekintve, hogy annak ellenére együtt kell élnünk, hogy sok mindenben nem értünk egyet, két civilizációs vívmány segíthet nekünk ebben: elsőként a tolerancia jelent meg, később a politikai korrektség. 

A tolerancia alapvetőn azt jelenti: „Nem kell egyetérteni, gyűlölni is lehet egymást, de nem szabadna megölni a másikat.” Így aztán világos, hogy a tolerancia nem épp a szeretet civilizációjának ideálja. Ezzel együtt szükséges minimum volt az együttélés érdekében – nem kell egyetértenünk, de nem szabad megölnünk egymást. Mivel a tolerancia pusztán a másik személy elviselése, nem pedig valódi szeretet, egyes keresztények hajlamosak teljesen elvetni. De ez rossz lépés volna, mert ugyan a tolerancia nem egy magasabb érték, aminek kiteljesítése megoldja az ember és a társadalom problémáit, mégis szükség van rá, mint a szeretet felé tett első lépés. A toleranciára azok irányában van szükség, akiket nehezen viselünk el (nem pedig azok irányában, akiket kedvelünk), és az első lépés a szeretet irányába az, hogy elkezdjük elviselni, azaz tolerálni őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyet kellene velük értenünk és mindenre helyeselni, amit mondanak. 

Amint azonban megtettük az első lépést, fel kellett ismernünk, hogy nem állhatunk meg annál. Ha a tolerancia a másik puszta elviselése marad, akkor oda vezethet, hogy felgyülemlik a látens gyűlölet a társadalomban. Nem gyilkoljuk egymást fegyverekkel, de gyilkoljuk egymást szavakkal.
Így aztán, miután a pluralizmus még mindig tény volt, és be kellett látnunk, hogy nehéz úgy közösséget építeni, ha különféle csoportok utálják egymást, a politikai korrektség volt a következő erőfeszítés, amivel bizonyos udvariassági normákat megpróbáltunk meghonosítani a közéleti vitákban. A cél az volt, hogy olyan légkört teremtsünk, amiben együtt tudunk élni, és nem csak túlélni. Így ez egy civilizációs eredmény volt: ha nem is értünk egyet, legalább tisztességes módon bánunk egymással, anélkül, hogy inzultálnánk a másikat.

Először a liberális oldal értelmezte félre a politikai korrektség fogalmát, amikor eredeti jelentésének tagadására kezdte használni. Ahelyett, hogy különféle politikai elképzelések együttélésének elősegítésére használták volna ugyanis, a maguk részéről a liberálisok elkezdték kizárni a közéleti vitákból a résztvevőket. »Nem vagy politikailag korrekt azon mércék szerint, amelyeket mi felállítunk? Nos, akkor nem szállhatsz be a politikai arénába, és cenzúrázni fogunk.«

Azt mondanám, hogy ez a félreértelmezés abból fakad, hogy a politikai korrektséget abszolutizálták és nem volt belehelyezve abba a más értékek alkotta kontextusba, ami szükséges egy érett politikai eszmecseréhez – az igazmondásra és az (ön)kritikára gondolok. Tisztelnünk kell a másikat a viták során, de nem adhatjuk fel az igazság keresését sem. A politikai viták a közös célokról, közös igazságokról való viták is egyben. A politikában nem kerülhetjük el a mindenkit érintő igazságokról való vitát és nem elégedhetünk meg azzal, hogy végén mindenki csak a maga igazsága szerint cselekszik.

Még ha olyan relativista álláspontra helyezkedünk is, hogy senkinek nincs joga azt állítani, hogy nála az igazság, akkor is úgy fogjuk gondolni, hogy legalábbis egy igazság érvényes mindenkire – hogy az igazság nem ismerhető meg, vagy egyenesen nem létezik. Tehát arra szükség van, hogy mindenki törekedjen elfogadni legalább egy egyetemes igazságot, és így legalábbis az igazmondás erényét segítenünk kell. Ezért szükséges, hogy a politikai korrektség ne hátráltassa az igazság keresését, ami, definíció szerint, magába foglalja a kritikát (a görög krino-ból: megkülönböztet, elkülönít, megítél).

Sajnos az, hogy a politikai korrektség nevében elnyomják az ellenfelet, már szó szerint valóság. Az amerikai egyetemeken más bevett szokássá vált megtiltani konzervatív és vallásos előadók beszédeit. Ez talán azért van, mert a politikai korrektség intézményes megvalósítására a baloldal vállalkozott, és akik ezt végrehajtották, nem akarták elismerni és nem akartak együttélni ellenfeleikkel – a konzervatívokkal. Végül, habár a politikai korrektség eredetileg nemes eszme volt, ma már sok védelmezője csak szimplán le akarja győzni ellenfeleit.

A politikai korrektség tévedéseinek belátása után sokan épp az ellenkező módon kezdtek viselkedni – politikailag inkorrekten. Ebben úgyszintén van egy jó meglátás – az emberek egyszerűen csak szabadon ki akartak mondani nem túl népszerű gondolatokat anélkül, hogy félniük kellett volna a cenzúrától vagy attól, hogy inzultus éri őket emiatt. És ez jó – hogy emberi méltóságunkból fakadóan hangot adhatunk népszerűtlen véleményünknek is. Szükség volt rá, hogy újra bevezessük a politikai közbeszédbe a közös igazság keresését, az igazmondás és a kritika értékeit. 

De ez ma úgyszintén félrecsúszik. Mégpedig a politikai jobboldal által. A politikai korrektség hibáit sokan arra »nem az objektivitás keresésének lehetőségeként használják, hanem csak arra, hogy ezzel takaródzanak, amikor ellenfeleiket sértegetik. Legalacsonyabb késztetéseik kiélésére.«

Ez a meglátás tökéletesen leírja a helyzetet. A politikai inkorrektség a kritika dicsőségében sütkérezik és az igazságért való harc nevében elutasítja azt a civilizációs vívmányt, amely szerint nem szabad sértegetni a másikat a politikai vitákban, és hogy nem terjesztünk gyűlöletet. Az igazság szeretete helyett a politikai inkorrektség intézményes megvalósításában erősen az ellenfél legyőzésének szándéka van jelen.”