Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló

„Baru egy gyakorlatias, példátlanul céltudatos, belül néha fortyogó, de kifelé mindig visszafogottságot, önuralmat mutató fiatal nő. Az útja érdekes, választott fegyverneme, a gazdaságtan is az, viszont gyakran éreztem úgy, hogy olyannyira eggyé válik a céljával, hogy az minden, ami marad belőle, személyisége attól függetlenül szinte alig létezik. A regény elején és végén bújik ki belőle valami élő, valami, amit lehet sajnálni, aminek lehet szurkolni, ám többnyire fogalmunk sincs, milyen ő, csak azt látjuk, hol tart az ügye. Nehéz eldönteni, hogy esetlenül lett-e megalkotva vagy direkt ez volt-e a szerző koncepciója, ha valaki azt mondja, az utóbbi, az is elfogadható, ezzel viszont vállalja a szerző, hogy nehéz lesz őszintén kötődni a karakteréhez, nehéz igazán szívünkön viselni a sorsát.

Ez, valamint az enyhe túlírtság szárazzá és elnyújtottá teheti a regényt, bár sokan kárpótolva érezhetik magukat, mert ez azzal az előnnyel jár együtt, hogy a világépítésre több energia és hely marad. Dickinson világa nagy, és igyekszik a lehető legjobban kihasználni, minél több szereplőt mozgatni benne. A Tűz és jég dalával való összehasonlítgatás nem tudom, miért kerül elő olyan sokszor a Baruval kapcsolatban, de abban én is látom a hasonlóságot, hogy itt szintén egy viszonylag nagy létszámú, intrikus nemesi réteg ténykedésébe és kapcsolati hálózatába látunk bele, rajtuk keresztül vezet a sikerhez vezető út. Ennek azonban (és csak ennek!) több időre, több lehetőségre lett volna szüksége, mint amit egyetlen kötet tud nyújtani, mert amint megértettünk egy alapvető kapcsolati összefüggést, Baru azonnal felrúgja, és a gyorsaságtól nem érzékelhető ezeknek a tetteknek a valódi jelentősége.”