Pókember: Hazatérés

„Ugyanakkor lehet, nem is baj. A film stílusa sem indokol ilyesmit, ezért valahogy nincs szívem számon kérni rajta, hogy ejnye, mégis hol marad a lételemző, társadalomkritikai mondanivaló. Mindössze egy dolog ijesztő ebben a laza hangvételben: most nagyon nehéz meglátni, hogyan fog ez kapcsolódni az Infinity Warhoz. Hiába a DC a komoly-sötét, a Marvel meg a vicces-laza, valamennyi megkomolyodás elengedhetetlen lesz még az utóbbi részéről is, és ezt a Peter Parkert nem könnyű beilleszteni a képbe. Meglepő, hogy a Hazaérkezés és az Infinity War közé nem akarnak beékelni egy még önálló, későbbi drámára felkészítő, komolyabb tónusú részt. Na, nem mondom, hogy baj! Csak nem ez a bevett gyakorlat. (Emlékezzünk vissza az Amerika Kapitány, a Thor vagy a Vasember második részei milyenek voltak az elsőkhöz képest.)

A Pókember: Hazaérkezés most egy komolyabb érzelmi töltet nélküli, de szórakoztató, energikus alapozó film lett a karakter új megközelítéséhez. Nagyjából három mondatban le van tudva az, hogy mitől lett ő Pókember, homályos félmondatnyi utalás hangzik el arról, mi történt a szüleivel, tehát nem egy eredetfilmet látunk újra. Akit érdekelt a karakter, az már úgyis valahonnan hozzájutott ezekhez az információkhoz, sőt, a készítők mintha számítottak volna a korábbi filmek ismeretére, mert pár percen belül mindkét korábbi szériára tesznek egy-egy utalást, de a felfedezés örömét meghagyom mindenkinek. Szintén kedves fan service a főcím megváltoztatása, és úgy általában: ha el kell magyarázni, hogy mitől olyan sikeres és szerethető Peter Parker, akkor kérdés nélkül ezt a filmet javasolnám megtekintésre, innen pedig bármilyen magasságokat el lehet még érni, ha ügyesen csinálják.”