A Kormányzó I.

„Az addig békés országot mélyen megrázta az államilag, ideológiai alapon támogatott terror, a nyílt színi rablások, gyilkosságok. Az egész teljesen ellenkezett mindazzal az értékrenddel, melyet a magyar társadalom vallott. Különösen súlyosan ítélte meg az akkoriban még nagy többségében vallásos ország a lázadó csőcselék által elkövetett az egyház és képviselői elleni gaztetteket.

Ez teszi érthetővé a kommunisták bukása és a törvényes rend helyreállítása között elkövetett önbíráskodásokat, melyek hasonló kegyetlenséggel és önkénnyel történtek. Ezeket azonban nem a Horthy által vezetett Nemzeti Hadsereg követte el, hanem különböző tiszti különítmények és más paramilitáris alakulatok. Sőt, volt példa arra is, hogy a feldühödött lakosság maga szolgáltatott igazságot.

Horthy maga, napiparancsában a következőt mondja: »Minden önítélkezés feltétlenül mellőzendő, különben a hadsereg létét veszélyeztetjük.« Annál is inkább így látta, mert mint magas rangú katona pontosan tudta, hogy az atrocitások tűrése aláássa a fegyelmet, ami nélkül a hadsereg gyorsan csürhévé képes zülleni. Ott állhatott előtte a példa, ahogyan 18-ban szétzüllött/szétzüllesztették a magyar hadsereget, amely képes lehetett volna ellenállni a környező országok rabló szándékainak.

A „FEHÉRTERRORT” – MELLYEL MÉG A NAGYESZŰ GRÓSZ FŐPÁRTITKÁR IS FENYEGETŐZÖTT, NEMIGEN LEHET HORTHY NYAKÁBA VARRNI.

Többé-kevésbé érthető reakció volt a vörösterrorra. Az adott körülmények között nem is volt sem kiépített parancsnoki lánc, sem működő közigazgatás, melyek lehetővé tették volna a közbeavatkozást. 1920-ban aztán fel is számolták a különítményeket.”