Emlékezzünk a kiegyezésre méltóan!

„Minden szabadságharcunkat kivétel nélkül elveszítettük, de – legutóbbi, 1956-os szabadságharcunktól eltekintve – a békéink fényes győzelmet mutatnak. Ez megszívlelendő gondolat mindannyiunknak, azzal kapcsolatban, hogy történelmünket milyen szemszögből kéne néznünk manapság. Ugyanakkor befolyásolja azt is, hogy a mai nappal, amikor az 1867-es kiegyezésre emlékezünk, hogyan gondolkodjunk annak a jelentőségéről.

Igazságtalan az, hogy míg 1848 márciusának idusa a mai napig piros betűs nemzeti ünnepként szerepel a naptárban, addig igazán bibliofilnak kell lennünk ahhoz, hogy a kiegyezéshez valós dátumot tudjunk kötni. 1867 nem lett a nemzeti emlékezet tárgya, nem emlékeztek meg rá diadalittasan, összesúgva vagy éppen lelkesen az évek során, pedig a nemzet döntő többsége áhítozta már ezt, de még inkább ennek a gyümölcseit, majd’ 18 éve. Persze 1867 nem lehetett volna meg 1848 nélkül, sőt azt sem túl nagy merészség állítani, hogy ami 1867-ben megvalósult, az lényegében 1848 legnagyszerűbb vívmányai, az április törvények egyenes folytatása, gyakorlati és elméleti megvalósulása egyszerre.

A kiegyezés három ember igaz eredménye, Deák Ferencé, gróf Andrássy Gyuláé és Ferenc Józsefé, aki ezután törvény és szokás szerint apostoli magyar király lett. És pontosan ő emlékezett így, hogy a kiegyezés – amely négy magyar törvényt is jelentett – meg tudott valósulni, több éves közjogi és politikai folyamat kapcsán. A történelem nem kő, hanem sokkal inkább folyó – Deák nem vett részt a polgárháborús őrületben, amelybe Kossuth Lajos és az általa irányított önös, soviniszta elemekkel mélyet átitatott, nem utolsósorban republikánus felhanggal bíró politika vezette a nemzetet 1849-ben. Andrássy követte ezt és megcsömörlött ebben később, sokakhoz hasonlóan felfedezte ennek rombolását, érvénytelenségét, és halálraítéltből Ferenc József egyik kedvenc minisztere lett. Az uralkodó szorgalmazta a kiváló magyar politikus szobrának a felállítását – ahol most megemlékezünk éppen – személyesen jelen volt és fájdalmában sírva is fakadt az avatáson.
Kevésszer fordult ez elő vele életében.

Különös epizód, hogy néhány évtizeddel azelőtt az ő nevében hirdették ki a gróf felett a halálos ítéletet, amelyet szimbolikusan végre is hajtottak.

Ferenc József pedig a megvalósult kiegyezés szimbóluma. Ő túlélte Deákot is, és Andrássyt is. Az uralkodó, aki megvédte a pártokráciától, a politikusoktól a népeit, igazi egységet kovácsolt, szuverénként a birodalomban. Eredménytelen, sok elemében öncélú korábbi politikáját képes volt revideálni az 1860-as években és az elkövetkező évtizedekben az Úristen megadta neki azt a kegyelmet, hogy nemcsak jóvátegye korábbi tévedéseit, hanem szorgalmasan elő is segítse, hogy a rábízott ország gyarapodjon, szépüljön, épüljön és a többség számára eljöjjön a hőn áhított jó kormányzás ideje. 1867. június 8-án koronázták meg a Budavári Koronázó Főtemplomban, ezzel betömve a majd’ két évtizedes közjogi hézagot.

Az országnak újra felelős, a királya által kinevezett kormánya lett, újra felállhatott a Magyar Királyi Honvédség, megtörtént az unió az Erdélyi Nagyfejedelemséggel, a tengermellékkel Fiumét is megkaptuk, mint corpus separatum, amelyet később az autonómiát újra megerősítő horvát-magyar kiegyezés is jóváhagyott. Közös lett a hadügy, a külügy és az ezek finanszírozását biztosító pénzügy és persze az uralkodó is ezután. Ferenc József pedig az általa is megalkotott rendszernek nemcsak képviselője, hanem egyenesen igaz megtestesítője lett.

Emlékezünk a kiegyezésre, őszintén, nemes lélekkel, de nem kívánhatjuk ennek a helyreállítását. E mellett azonban kívánjuk egész, termékeny és termékenyítő politikai-közjogi hagyományként való felmutatását a mának is. Nem a forradalom, nem a megtorlás, nem a sovinizmus, hanem a bölcs, belátó és az újraalkotott alkotmányos keretek között gyarapodást hozó kiegyezésre kell emlékeznünk inkább. Nem Petőfi, nem Kossuth, hanem Deák Ferenc, gróf Andrássy Gyula, báró Eötvös József és persze Ferenc József emlékét, tetteit kell nyitott lélekkel szemlélnünk ma. A kiegyezés és az annak eredményeképpen létrejött Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos történeti fejlődésünk szerves része, amelyre büszkén kell emlékeznünk, tudatosítva eredményeit, akár a mindennapokban is, amikor annak nagyszerű emlékeit tágra nyílt szemmel nézzük a székesfővárosban vagy megyeszékhelyeinken.

A kiegyezés közvetlen következmény a béke és a gyarapodás fél évszázada, amelyben a dinasztia és a nemzet újra magára és egymásra talált. Nekünk, magyar monarchistáknak ez már önmagában is indok, ugyanakkor felhívás arra is, hogy 1867 emlékét elevenné tegyük a mában is.

Bizalmunk az ősi erényben van. Abban, ami örök és aktualizálása a jelenre is vár.

dr. Uhel Péter
Pro Regno Hungariae Alapítvány 
kuratóriumi elnök

[Elhangzott: 2017. június 8, Budapest, Kossuth tér, gróf Andrássy Gyula lovasszobránál tartott megemlékezésen.]”