„Hetek óta úton-útfélen azt olvashatjuk, hogy erős és büszke európai ország vagyunk. Néhány napja pedig már azt is tudjuk, hogy »a magyar egészségügy képes világszínvonalú teljesítményre«. Apró szépséghibája a dolognak, hogy ez a tudás nem több millió honfitársunk tapasztalatából ered, hanem kormánypárti politikusok nyilatkozataiból. Elsőként Kövér László házelnök használta ezt az erősen habonyi jeleket mutató kommunikációs panelt, amikor a kelet-közép-európai és Kína egészségügyi minisztereinek budapesti gálavacsoráján hozakodott elő a meglepő kijelentéssel. Egy nappal később ugyanezen fórum előtt már Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszélt arról, hogy Magyarország egészségügyi teljesítménye nemzetközi téren is figyelemre méltó és más országoknak is hasznos példát nyújthat. Persze, nem kellett attól tartaniuk, hogy a hallgatóság közül valaki felpattan, és emlékezteti őket arra, hogy néha egy vérvételre, vagy akár egy sürgős beavatkozásra is órákat, míg egy-egy komolyabb diagnosztikai vizsgálatra vagy tervezett operációra hónapokat kell várni ebben a »világszínvonalú« ellátórendszerben.
Saját emlékeik sem igen lehetnek már, hiszen mezei szakrendelővel vagy kórházzal aligha találkoztak az elmúlt évtizedekben. Az állami vezetők bizonyos körének ugyanis kiemelt egészségügyi ellátás jár: ez a több mint háromszáz ember azonnal sorra kerül, ha szakorvosra vagy bármilyen vizsgálatra van szüksége, a várólistákat sem »terhelik«, és mindezt VIP-körülmények között élvezhetik. Félreértés ne essék, nem tőlük sajnálom. Csakhogy a magyarok 90-95 százaléka nem jut kiemelt ellátáshoz, és pénze sincs, hogy kifizesse. Az ő véleményük mutatja a valódi állapotokat. Egy tavalyi felmérésből például kiderül, hogy a megkérdezettek 59 százaléka leginkább a hazai egészségügy helyzete miatt aggódik. Többen, mint a korrupció vagy a szegénység miatt… Alig két hete látott nyilvánosságot az az Állami Egészségügyi Ellátó Központ koordinálásával készült jelentés, amely szerint 2014-ben például több mint 32 ezer haláleset (az összhalálozás 26 százaléka) elkerülhető lett volna jobb ellátórendszerrel és hatékony népegészségügyi fellépéssel.
Joggal vethetné bárki a szememre, hogy ezek a statisztikák csak üres, ember nélküli számhalmazok. Mindenkinek megvannak a saját tapasztalatai, amelyek között sajnos többségben vannak a rosszak. Engem például kétszer is téves diagnózissal küldtek haza a szakrendelésről, miközben azonnali, életmentő beavatkozásra lett volna szükség. Csak a sorson és a kitartásomon múlt, hogy most ezeket a sorokat írom. Évente egy kisvárosnyi ember viszont nem ilyen szerencsés…
De az elmúlt napok eseményei is tanulságosak. Először a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház 3-as számú belgyógyászatát zárták be, miután az ott dolgozók inkább a sokkal jobban fizető bútoráruházat választották. A hét végén pedig a jászberényi kórházról derült ki, hogy orvoshiány miatt részlegesen szünetel majd a belgyógyászati, a krónikus, illetve a rehabilitációs osztályok munkája. Mindkét esetben kétségbeesett, bár alig hihető cáfolat volt a válasz a kórházak részéről.
Sorolhatnám a hazai egészségügy rendszerszintű problémáit a mindenki számára méltatlan hálapénzrendszertől, a folyamatosan újratermelődő kórházi adósságokon át addig a tényig, hogy a mindenkori magyar kormányok kevesebbet költenek GDP-arányosan az egészségügyre, mint az uniós átlag. Az egészségügyi dolgozók el- és kivándorlása, a gyógyszer- és eszközhiány, a várólisták, a betöltetlen háziorvosi praxisok száma vagy a kórházi fertőzések problémája is napi gondokat okoz.