Ugyanmár, mégis ki akar egyenlőséget?

„Az emberi természet csúnya oldala akkor jelenik meg igazán, amikor a pénz státuszhoz és presztízshez köthető. Egy 1992-es kutatásban a kísérleti személyeknek azt kommunikálták, hogy a társadalomba való rangsorolásuk egy versenyfeladatban mutatott teljesítményük szerint történik. Ezek után, akik a ranglétra legtetejére kerültek, az alattuk lévőkkel szemben kizsákmányoló magatartásról tanúskodtak: a kapott összeg felosztásánál kevesebbet ajánlottak fel nekik, és amennyiben lehetőségük volt a megajánlott összeget visszautasítani, még többet követeltek. Ezzel párhuzamban, az alacsony státuszúak magától értetődőnek vették, hogy ők kevesebbet kapnak és a magasabb rangúaknak rendre többet ajánlottak fel a részesedésből. Más szavakkal tehát, mindkét oldal szerint a győztesek felettes helyzetben állnak, így többet is érdemelnek. 

Kissé aggasztó lehet talán, hogy a trivia-feladatokból álló teszt után az élesen felosztott társadalmi státuszokba rendelést mennyire egyszerűen fogadták el és érezték magukénak a kísérleti szereplők.

Megszámlálhatatlan kutatás létezik, ami az egyenlőség koncepcióját kutatja. Ezekből pedig az derül ki, hogy az igazságosságot nem hagyhatjuk el a kérdéskörből. Érdemesebb tehát azt a kérdést feltenni, hogy mikor és milyen formában vagyunk hajlandóak tolerálni az egyenlőtlenséget, mielőtt az általunk észlelt igazságtalanság megüti az ingerküszöböt?”