Így lett a néhai Gödörből bűzlő pöcegödör

„Több mint negyven éve élek a belvárosban. Jövő csütörtökön fogok vidékre költözni. Ide születtem és nagyon szerettem, de egy ideje elviselhetetlen lett. Nem azért, mert nem lehet parkolni. Nem azért, mert nagy a zaj. Nem is a szmog miatt. Hanem, mert a proliságnak egy olyan szintje jelent meg, amivel már nem lehet együtt élni. Az Erzsébet tér a legnépszerűbb partihely, mára egy takarítatlan nyilvános vécévé változott.

Szíves elnézést kérve, gondolatmenetemet egy személyes felvetéssel kezdem: az élet a tenyerén hordozott, szinte egész életemben egy kábé ötszáz méter sugarú körben éltem. Az Operánál, a Parlamentnél, majd a Zsinagógánál, és 14 éven át a Bazilika tövében, az Erzsébet térnél. Most azonban menekülök innen. Minden kétséget kizáróan ez a legnépszerűbb tér a városban. Itt az Akvárium, a Fröccsterasz. A nyári időszakban helyet ad a Belvárosi Fesztiválnak, és tucatnyi nívós, vagy annak szánt rendezvénynek.

Egykor ez volt a Nagy Nemzeti Gödör. Sokat nevettünk rajta.

Mára a szar és húgy gyűjtőhelye lett. Egy mocskos pöcegödör. Már nem nevetünk.

A tér bokrainak tövében az elmúlt pár hétben több férfit és nőt láttam pisálni és szarni, mint ahányszor kilincset fogtam ez idő alatt a kezemben, pedig sokfelé járok.

Bulinegyeddé vált a belváros, és jól van ez így. Dübörög az este, már hétfőn vadászni kell egy asztalt a Fröccsteraszon. Az Erzsébet tér bokrai azonban különös dolgokat rejtenek. Bokáig áll az emberi ürülék és a húgy.

A téri kutyafuttatóban szimat alapján kell megtalálni azt a helyet, ahol el lehet tölteni néhány percet, hogy a szag ne űzzön arrébb. Nem az állatoké, arról a gazdik mindig gondoskodnak. A Terézvárosban egy szellemes felirat a kukákon arra figyelmeztet, hogy a nyilvánvalóan zseniális helyi kutyák sem képesek felszedni maguk után a kutyakakit, tehát ez a gazdáik dolga.

De mi a helyzet a felnőtt férfiak és nők ürülékével és vizeletével?

Mikor lett elfogadott dolog nyilvánosan szarni?”