Men in Black – Sötét Zsaruk

„Érdekes, hogy J szerepére nem Will Smith volt az első választás, hanem előtte Chris O’Donnell, aki Robin után nem akart még egyszer tanítvány lenni, illetve David Schwimmer. Bár a szerep mára teljesen egybeforrt Will Smith nevével, az eredeti karakter egy szőke, kék szemű fehér férfi. Azonban mind a rendező Barry Sonnenfeld, mind a producer Steven Spielberg felesége, Kate Capshaw Smith-t ajánlotta erre a szerepre. Ez pedig egy nagyon jó ötlet volt, tekintve, hogy nagyon kevés filmes páros egészíti ki egymást ennyire jól, mint Smith nagydumás J-je és Jones fanyarú K-ja (akinek fiatal énjét zseniálisan hozza a harmadik részben Josh Brolin). Hihetetlen, mennyire helyén kezelik egymás bogarait a sajátjaikkal, és ez ad egy pluszt nemcsak a filmnek, de az egész sorozatnak.

Mert persze a filmből sorozat lett, hiába zárul le kerek egészként. A mai divattal szemben persze meglehetősen ritkán jöttek a folytatások, és ugyan az első rész színvonalát egyik sem éri el, de ettől még kifejezetten kellemesek. A második rész mindenáron nagyot akart szólni, a harmadik viszont megfogadta az első tanácsát, és mert egy kicsi, személyes film lenni azon a nyáron, amikor a Bosszúállók dübörögtek.

Persze, a Smith-Jones pároson kívül a sikerhez hozzátartozott az, hogy a Men in Black – akárcsak a Szellemirtók – tökéletesen működik komoly filmként. Sőt, egy kifejezetten intelligens film, ami nem nézi hülyének a közönségét. Emellett nagyon céltudatos is. Hiába élünk egy felgyorsult világban, kevés film használja fel olyan hatékonyan a játékidejét, mint az 1997-es Men in Black. Csak annyit időzik egy jeleneten, ami feltétlen szükséges a történethez, világhoz, karakterekhez, majd áll is tovább. De azokban a jelenetekben kapunk is annyit, mint három másikban egy mai kétórás alkotásban. És bár dicsértem a főszereplőket, jól működtek mellettük az olyan karakterek, mint Rip Torn által alakított, a MIB-et vezető Z, Linda Fiorentino halottkéme, Vincent D’Onofrio tahó, óriás űrcsótányáról nem is beszélve.”