A körülmények hatalma

„És mégis: a Lehel-ügy és kezelése rávilágított arra, hogy egy olyan közéletben, amelyben továbbra is a differenciálatlan »ügynöközés« a jellemző, nem lehet teljesen függetleníteni magunkat a körülmények hatalmától, s nem érvelhetünk folyamatosan azzal, hogy a mi eljárásunk nem megbélyegezni, hanem tudományos igénnyel megismerni akar. Ne felejtsük el, hogy már a Lehel László történetéről szóló első cikk is a tényfeltárók egyik megjelent kötetére hivatkozik, még ha abban – egyértelmű, éppen a listázás elkerülésének céljával született egyházvezetői döntés alapján – nem szerepeltek is a hálózati személyek valódi nevei (a fedőnevek igen). Ez azt jelenti, hogy a kutatók már egy évtizeddel ezelőtt is pontosan tudták, hogy kikkel kell beszélgetniük, kiknek az anyagát kell átvizsgálniuk.

Hogy a Lehel Lászlóval való beszélgetésre csak most, az újsághírek következtében került sor sebbel-lobbal, az sajnos nem növeli az egyházi tényfeltárás tekintélyét, bizonyítja ugyanakkor a körülmények hatalmát. Lehel László eljárását, elnök-igazgatói tisztségének felfüggesztését a helyzet tisztázásáig fontos gesztusnak tartom, amely sajnos jó néhány más, az egyház szempontjából jóval fontosabb esetben elmaradt. Ugyanígy szép gesztusnak tartom, hogy Harmati püspök úr az egyház nyilvánossága előtt »elrendezi még ezeket a dolgokat«. Lehel László interjúiban egyetlen, az »egyházvezetés« szerepét tekintve legalábbis félreérthető kijelentés szerepel. Ez arra vonatkozik, hogy ő tájékoztatott minket titkosszolgálati érintettségéről. Ehelyett azonban az történt, hogy én rákérdeztem, ő pedig egy percig sem tagadta azt, ami történt, s amiről most nagy nyilvánosság előtt is beszél. Ez fontos különbség, s voltaképpen ebben: az időbeliségben lehet megragadni az egész tényfeltárási folyamat ellentmondásosságát. Mert míg Keveházi László esperes úr vagy Reuss András professzor úr már évekkel ezelőtt hosszú, adatokkal is alátámasztott önvallomásban számoltak be érintettségükről, sokan mások – így Lehel László és Harmati Béla is – tizenkét évvel a tényfeltáró folyamat megkezdése után szólítják meg részletes beszámolójukkal a szélesebb közvéleményt – a külső körülmények hatására. 

Ha ez a bizonyos ügynöki tevékenység valóban olyan jelentéktelen vagy – bármily abszurd is ez – az egyház számára olykor akár hasznos is volt, miért nem lehetett erről korábban írni, beszélni? Kár megvárni, amíg a körülmények újra és újra elhatalmasodnak rajtunk, miközben – egyedüliként – éppen az evangélikus egyház az, amelyik a kiengesztelődés jegyében valóban érdemben foglalkozik a múlt e szomorú fejezetének megismerésével. Ne legyenek kétségeink: a hazai nyilvánosság természetrajza nem fog megváltozni. Érdemes ezt az érintettség megvallásakor és a tényfeltárás módszertanának átgondolásakor figyelembe venni.”