Plüssmacik dzsihád idején

„Franz Kafka most tudna csak igazán anyagot gyűjteni, ha élne, és lett volna kedve megírni az Átváltozások kettőt. London muzulmán polgármestere szerint a terror a nagyvárosi élet mindennapi része, és kész. Ő már csak tudja, jobban megérti a dolgokat!

S már megint elhangzik a vérforraló bejelentés: a tetteseket jól ismerte a rendőrség. Tudtak róluk. Figyelték őket, mégsem tettek semmit! A felelőtlen nyugat-európai vezetők közben ájtatos képpel, virágcsokorral és szentmisével tetőzik be tehetetlenségük és Willkommenskultur-politikájuk teljes csődjét, a semmitmondó nyilatkozatok szünetében állítólagos együttérzésükről biztosítják az áldozatok hozzátartozóit és a sebesülteket. És már jön is a liberális agymosás és parasztvakítás sokadik giccses kiadása, az Eiffel-torony és a többi megtámadott főváros nevezetességeinek kivilágítása és beöltöztetése az éppen halomra gyilkoltak nemzeti színeibe.

Megugrik a plüssmacik eladásának mutatója is, hiszen rohanni kell jogot védeni a menekülttáborok elé, mert egy európai polgárnak soha, semmikor nem lehet annyi emberi joga, mint egy papírok nélkül érkezett ázsiai vagy afrikai analfabétának.

Egyet azonban nem árt szem előtt tartani: plüssmacikkal és liberálisan agymosott ügyvédekkel sem csatát, sem pedig háborút nem lehet nyerni a szélsőséges muzulmán fundamentalisták ellen. Aki bozótvágó kést fen, hogy öljön vele, aki bombát szerel össze, hogy sokadmagával fölrobbanjon, és aki géppisztolysorozattal irtja a nézőközönséget, annak nem még több emberi jogra van szüksége.”