A 3 legkiégettebb magyar politikus

„3. Demszky Gábor

Demszky Gábor a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) volt tagja, 1990-2010 között – öt hivatali cikluson át – Budapest főpolgármestere. Főpolgármesterségének kellős közepén, az őt hatalomban tartó politikai oldal teljes összeomlása közepette, a gazdasági válság kirobbanásakor úgy gondolja, hogy ír egy családtörténeti regényt.

(...)

Ebben az időszakban íródott a főpolgármester úr műve: »Kalandos tényregénynek is beillik, a tények ebben a könyvben tiszteletben tartott tények. Az anyag, kisemberek vadkeleti kalandozása a múlt század forradalmas elején magában is regényes: hogyan vetődnek felvidéki soknemzetiségű szerencse- és igazságkeresők kirgizföldre.« – szerepel a 2008-ban kiadott könyv ajánlójában. Miközben lassan, de biztosan szakad be a baloldal, esik szét az SZDSZ, erősödik az ellenzék, késik/csúszik/lopják a négyes metrót, a hivatalban lévő főpolgármester gondolatait az köti le, hogy a múlt század forradalmas elején, hogyan vetődnek felvidéki soknemzetiségű szerencse- és igazságkeresők kirgizföldre.

A főpolgármester úr látva az előtte tornyosuló politikai és szakmai kihívásokat, szellemi értelemben leszalad a pályáról és hosszú órákat tölt könyvírással, ami tűnhet hobbinak – amihez mindenkinek, mindig joga van – de ebben az esetben ez inkább kiáltó menekülés a valóságból. Ezt a segélykiáltást észre kellett volna vennie legalább a polgármester úr környezetének. Óriási felelőssége van ilyenkor a családnak, barátoknak és kollégáknak. Emlékszem, láttam vele a témában egy baráti interjút, és végig hiányoltam a riportertől azt az őszinte, segítő szándékú, emberi gesztust, hogy megkérdezze: Főpolgármester úr, Gábor, egészen biztos, hogy most neked ezt a könyvet kellett megírnod a felvidéki soknemzetiségű szerencse- és igazságkeresőknek a múlt század forradalmas eleji kirgizföldre kerüléséről?

 Sajnos ez nem történt meg, Demszky Gábort egyedül hagyták, pedig a kiégés tüneteit csak a vak nem látta rajta. Mindannyian tudjuk mi lett ennek a vége...

2. Kósa Lajos

Kósa Lajos, politikus, országgyűlési képviselő, 1998-2014 között Debrecen polgármestere. Kósa Lajos egy üdítő kivétel, a listán előtte és utána is olyan emberek szerepelnek, akiket megsavanyított, meggyötört a rájuk nehezedő nyomás. Kósa ezzel szemben a kiégésnek azon a szintjén van, amikor már semmi nem tudja felidegesíteni. Polgármesterségen túl, kormányzati pozíción innen, a felelősség nélküli könnyed létben téblábol. Talán a Loki lehetne egy kicsit jobb, de tulajdonképpen minden mindegy.

A riportokra úgy megy el, hogy halvány lila gőze nincs a témáról, látszik, hogy már a féloldalas felkészítőket sem olvassa el. Akarja ő, de egyszerűen nem tudja érdekelni a dolog. Konkrétan fizikai fájdalommal jár minden egyes előterjesztésnek minden betűje, ahogy minden perc zakóban, nyakkendőben, minden szippantás a szolgálati kocsi illatosított levegőjéből. Maximálisan nem érdekli már ez az egész és óriási pech, hogy ilyen szinten csak győzni tud a Fidesz, és neki valamilyen szinten ebben még benne kell lennie.
Egy pillanatra gondoljuk végig, hogy Magyarországon, ahol a hatalom, a pozícióhajhászás mindennél fontosabb, ez az ember önként otthagyta az egyik legnagyobb város polgármesteri székét, hogy aztán ne kopogtasson semmiért!

Ismered az érzést, amikor lefutsz egy kört és az utolsó métereken már azon gondolkodsz, hogy milyen jó lesz megállni, pihenni, erre valaki rád szól, hogy »gyerünk még egy kör!«. Pokoli.

1. Tarlós István

Tarlós István,  magyar mélyépítő mérnök, politikus; 1990 és 2006 között Budapest III. kerületének (Óbuda-Békásmegyer) polgármestere, 2010 óta Budapest főpolgármestere. Ha van ember akinek, megváltás lenne a leváltás az ő. A főváros és az egész ország technikatanára most már egyre erősebb késztetést érez, hogy minél több emberre kisugározza a rosszkedvét. Előrebocsájtja, hogy itt nem lesz mindenféle futkározás, a Szabadság hidat néha le lehet zárni, de csak addig, amíg meg nem látja, hogy valaki felmászik oda, ahova nem szabad. 

Sokunk élménye, hogy az iskola sportpályáit bezárják, hogy a fiatalok ne »tegyék tönkre«, és ha be is lehet menni, legalább el kelljen kérni valakitől a kulcsot. Ez a valaki lett Tarlós István. Hiába idegesít ez az attitűd mérhetetlenül, de nem tudok nem arra gondolni, hogy ez neki a legrosszabb. Nem feltétlenül akart ő ilyenné válni. Ezt tették vele a körülmények. Azt hiszem ez a pontos kifejezés, ő maga is a körülmények áldozatának tartja magát.”