Al Robertson: Égtörés

„Egyetlen egy bajom van csak a regénnyel, viszont az eléggé rányomta bélyegét az egész történetre. Hiába kidolgozott a világ és hiába izgalmas a történet, Jack személyisége egy nagy nulla. Sokkal jobban éreztem, hogy Fist valódi személyiséggel rendelkezik, mint Jack. Főhősünknek a motivációját nemhogy nem tudtam átérezni, de szinte nem is jelent meg a könyv lapjain. Miközben tudtam, hogy csak pár hónapja van hátra, mielőtt Fist átveszi a tudata és a teste felett az uralmat, nem éreztem szánalmat. Magában Jackben sem éreztem azt, hogy ezt a rövid időt valóban ki szeretné használni. Mintha lemondott volna mindenről és csak zombiként próbálná felgöngyölíteni az ügyet. Fist pedig fejlődik a történet során. A kezdeti, kiállhatatlan kis fabábúból a végére egy vicces, élettel teli személy lesz, aki nem csak élni akarja az életet, hanem cselekedni is akar.

Mivel nem tudtam beleképzelni magam Jack szerepébe, így az izgalmas események ellenére sem tudott berántani a történet. Bármikor le tudtam tenni a könyvet, és bármikor tudtam folytatni. Nem éreztem késztetést arra, hogy éjszakába nyúlóan olvassam a regényt, hiszen nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz a főhőssel. Amikor pedig a kezembe vettem a könyvet, egy pillanat alatt ismét bele tudtam élni magam a világába, köszönhetően Robertson stílusának.

A regény sorai között elég éles társadalomkritika húzódik meg. Egy igazi disztópiát tár elénk, aminek a megváltoztatásához a Totalitásra van szüksége az emberiségnek. Jack meglátta a Totalitásban azt, ami jobbá, élhetőbbé teheti a világot. A Panteon jelképezi mindazt, amivé az emberiség válhat. Kiszolgáltatva az MI-knek, csak azért, mert a múltban egy rossz döntés a Föld pusztulását eredményezte.”