Európa: egy liberális dogma uralma

„A multikultúrának működnie kell, még akkor is, ha ezernyi tapasztalat támasztja is alá, hogy nem működik. Innen érthető az is, hogy a liberális nézőpont szerint a sorozatos terrorcselekmények is elvesztik valódi kulturális jelentőségüket, még akkor is, ha azokat vallási-kulturális motivációkból követik el. Sőt, az európai populáció azon része a hibás, amely nem átall a migrációban kulturális fenyegetettséget látni. így lesznek ők fasiszták és gyűlölködők, s a terrorizmus közvetett támogatói. Így lesz a keresztyénségből ismét bűnbak, s II. János Pál pápából az iszlamofóbia hivatkozási alapjának megteremtője. Mert bocsánatot mert kérni a keresztyénség nevében a keresztyénség nevében elkövetett bűnökért. A bűne az, hogy a keresztyénségben közösségi identitást látott, s az egyént a közösségből származtatta. Ez tilos. Csak azt nem tudom ezek után, hogy keresztyénként szabad-e még bűntudatot éreznem a holokauszt miatt, merthogy az a keresztyén Európában történt, avagy azt kell mondanom, hogy semmi közöm hozzá? Ez a liberális dogma egyén és hagyományközösség virtuális szétválasztása révén gondolja elérhetni a tolerancia megálmodott világát, s ezért nem megengedhető számára, hogy a terrorizmusban kulturális konfliktust lásson, s pláne nem civilizációk küzdelmét. Innen érthető az is, hogy ebbe a világképbe nem fér bele a »keresztyén Európa« fogalma sem, sőt egyenesen értelmezhetetlen. De miután civilizációs hátterű konfliktus nincs is, mert az ugyebár ontológiailag nem létezhet, ez a dogmatikus világkép nem is tud magyarázatot találni az iszlamista terrorizmus jelenségére, s megszületik a számára megmagyarázhatatlan értelmezése a Puzsér-féle megfogalmazásban: »Merjük végre kimondani a nyilvánvalót: az erőszaknak nincs vallása és nincs bőrszíne – csakis pénisze van.« Most már csak azt nem tudom, ez az állítás a terrorrizmusról szól-e, avagy Puzsérról?

Ez a dogma olyannyira erős, hogy képes elhitetni, hogy csak a hagyományos kultúrák meghaladására van szükség, s máris megszületik a tolerancia szép új világa, a kulturálisan egyneműsített univerzum, mert kölcsönösen és egyetemesen mindenki lemond saját történeti-közösségi identitásáról. Ez lenne a nyitott társadalom, a megvalósuló kulturális sokszínűség, de valójában kulturális uniformizmus világa, amelyben egymást kizáró hagyományok boldogan élnek együtt, miután már végképp lemondtak sajátszerűségeikről, az önmegkülönböztetés igényéről, s felolvadtak egy közelebbről soha meg nem határozott, kontúrok és karakter nélküli kulturális egyvelegben, amelyben az egyén hőn áhított szabadsága hagyományszakadás árán valósul meg az egyén privát szférájában.

Csak az a baj ezzel a dogmával, hogy miközben toleranciát hirdet, pont azokkal szemben nem toleráns, akik nem értenek vele egyet. Így uralja Európát egy dogma, amely úgy van beállítva, mint a végérvényes és színtiszta igazság.

Nem az. Csak egy történeti képződmény, egy ideológia, amelynek az a célja, hogy évezredes kulturális-civilizációs örökségeket számoljon fel egy soha nem igazolt, eszményien egységes, és különbözőségektől mentes emberiség-kép jegyében.

Konzervatívként az a véleményem, hogy természetesen, egy ilyen világképnek is van létjogosultsága.  Ám azt nem gondolnám, hogy mindazokat, akik ezzel nem értenek egyet, már démonizálni kellene.”