Hősök, mártírok és történelmi személyiségek – száz év távlatából

Majd" valamennyinek a hősök csarnokában lenne a helye –, ha meglenne még az ország, amelynek határait oly sokáig tudták a többi katonával védeni:

Horthy Miklós, 1917. május közepén Otrantónál tudott győzni az Adriai-tengeren.

A Belgrádba 1915-ben bevonuló Köves Hermann 1917 augusztusában Bukovinát foglalta vissza az oroszoktól.

Kratochvil Károly az olasz fronton, Isonzónál volt képes diadalt aratni – ugyancsak száz esztendeje. Horthy, Kövess, Kratochvil – valamennyien a Katonai Mária Terézia Rend 1917-es kitüntetettjei.

Gr.Esterházy János felvidéki magyar politikusnak viszont nem annyira az I., sokkal inkább a II. világháborúhoz van köze, de ugyanabból a paragrafusból kiindulva, ítélték halálra, mint politikai ellenfelét, az I. világháborúban tábori lelkészként szolgálatot teljesítő Jozef Tisot, az önálló Szlovákia megteremtőjét, akin 1947-ben a halálos ítéletet végre is hajtották. Viszont sem Jozef Tisot, sem Horthy Miklóst nem I. világháborús teljesítményük alapján ítéli meg a közvélemény.

Ellentmondásokkal teli személyes életpályák – mai tanulságokkal. Nemcsak róluk, hanem – a továbbgondolás jegyében – az 1917-es évről is kérdeztünk – meghívott előadóink mellett másokat is – 2017. május 29-én, az ELTE BTK tanácstermében.

*

Aspektus-vitaestünk külföldi vendége Szergej Nyelipovics orosz történész – Moszkva Balasiha Önkormányzata Levéltári Osztályának a vezetője úgy látja, hogy kétmillió katonáját elveszítve 1916 őszére az orosz hadsereg képtelennek bizonyult összeroppantani a központi hatalmak haderejét. Ausztria-Magyarország és Németország hadosztályai, valamint az oszmán és bolgár csapatok sikeresen álltak ellen és az antant oldalán beavatkozó Romániát is legyőzték. Ezért az Orosz Birodalom számára a győzelem 1917 elejére legalább annyira ködbe veszőnek tűnt, mint amilyen 1914-ben volt. Ráadásul az 1916 végén Németország részéről megfogalmazott békeajánlatok elsősorban – a háborús konfliktus összes többi résztvevőjétől eltérően – kifejezetten Oroszországot „szólították meg”, hiszen nem tartalmaztak olyan elemeket, amelyek az orosz állam szuverenitását kikezdték volna. 1916 novemberében a központi hatalmak részéről a lengyel függetlenség elismerése még az antant győzelme esetén is azzal a következménnyel járt volna, hogy Oroszország határai nyílt vita tárgyává válnak. Egyik fő oka volt ez az első, az 1917-es februári forradalom kitörésének, amely eredetileg katonai hatalomátvételnek indult. Az orosz főváros helyőrsége Petrográd ellátással elégedetlen, zúgolódó lakossága mellett kiállt, máskülönben a rendőri erők könnyedén elbántak volna a felszínre tört, addig lappangó elégedetlenséggel. Ráadásul a hadsereg felső vezetése, így a frontparancsnokságok is mindent megtettek annak érdekében, hogy a cárt megfosszák hatalmától. Még a letartóztatásától sem riadtak volna vissza – állítja Nyelipovics.

Ugyanakkor ennek a katonai puccsnak valamennyi résztvevője, így a liberális ellenzék is úgy gondolta: arra, amire a cár alkalmatlan volt, ők majd képesek lesznek: nekik sikerülni fog a háborút győztesen befejezni. Egyik vezetőjükről, Gucskovról, az Ideiglenes Kormány hadügyminiszteréről gucskovi tisztogatásnak keresztelték el az orosz hadsereg vezetői jelentős részének a lecserélését. 500 vezető beosztású orosz tiszt kapott 1917 tavaszán útilaput a talpa alá. Nyáron pedig megindították a szovjet történetírásban, később inkább Kerenszkij-offenzívaként elhíresült, de valójában Bruszilov tábornok vezette hadműveletet.

Tefner Zoltán, a Corvinus Egyetem tanára úgy látja, hogy miután az idős Ferenc József 1916. november 21-én meghalt, és beiktatták az új uralkodót, IV. Károlyt, váltás történt a diplomáciában, valamint a Monarchia belpolitikájában is. Az új közös külügyminiszter, Ottokar Czernin a Belvedere-csoport egyik prominens alakja volt, és a Szarajevóben meggyilkolt trónörökös eszméin és tervein nevelkedett. Az új politika lényege, a béketapogatózás: Czernin megpróbálta elérni, hogy a németek állítsák vissza Belgium függetlenségét és adják Elzász-Lotharingiát a franciáknak, amit 1870-ben tőlük foglaltak el. Erről a németek persze hallani sem akartak, miközben a hadseregek teljesen ki voltak merülve. Hamarosan leváltották Luigi Cadornat, az olasz vezérkari főnököt. Teljes vezetői csere zajlik a Monarchiában is. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök, a háború egyik elindítója, aki rendkívül dinamikus személyiség volt, szintén távozik a posztjáról. Helyette egy erdélyi-szász, a mérsékelten magyarbarát Artur Arz jön, aki egyébként majd az 1930-as években Budapesten halt meg. Vagyis a hadseregben is egy egészen más politika veszi kezdetét.

Balla Tibor alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum osztályvezetője szerint a központi hatalmak szempontjából 1917 még mindenképpen az eredményekről szól. A háború menetében ez a legeredményesebb év a számukra, hiszen az olasz fronton a legnagyobb horderejű hadjárat, a caporettói áttörés sikeres volt. Kellett hozzá a németek segítsége, de ha a konkrét számokat nézzük, az áttörést végrehajtó 37 osztrák-magyar hadosztállyal szemben 41 olasz volt védekezésben. Gyorsan kiértek a hegyek közül és a Pó-síkságon előretörve a Tagliamentóig, a kitűzött célig nyomultak előre. Hogy ebből a Piave lett, arra 1917-ben még senki sem számított, de ha nem kell a nyugati frontra az ott támadó franciák és angolok miatt a német erőket átdobni, jó eséllyel még ebben az esztendőben megsemmisíthető lett volna az egész olasz hadsereg – mondta Balla Tibor.

Szergej Nyelipovics szerint Bruszilov egy nagyszabású, új, általános orosz támadásban gondolkodott az 1916-os offenzívája után, az év decemberében is, amit megosztott a főparancsnoki funkciót ellátó orosz uralkodóval. Ezt az elképzelést 1917 tavaszán Brusziaztán Bruszilov módosította, mivel úgy gondolta, hogy egyetlen csapással fel lehet szabadítani Romániát, térdre lehet kényszeríti Bulgáriát, szét lehet zúzni Ausztria-Magyarországot és békekötésre lehet kényszeríti Németországot. Terve viszont teljesen elrugaszkodott a valóságtól és nem számolt a valódi erőviszonyokkal – jelentette ki Szergej Nyelipovics.

*

Arra a megjegyezésre, miszerint az orosz hadtörténésznek mintha nem lenne hízelgő véleménye Bruszilov tábornokról, miközben a nemzetközi szakirodalomban az terjedt el, hogy mind a Wermacht, mind a Vörös Hadsereg az ő első világháborús tapasztalatait hasznosította sikerrel a második világháború során, Szergej Nyelipovics azt válaszolta, hogy Bruszilov 1916-os offenzívájának ötletét a franciák 1915-ös őszi hadműveleteiből merítette, vagyis nem volt benne semmi eredeti. Mind az 1916-os, mind az 1917-es Bruszilov-terv arra számított, hogy Ausztria-Magyarország bele fog pusztulni az oroszok támadásába, viszont tévedett. Nem vette észre, hogy 1914 óta a háborúban alkalmazott módszerek megváltoztak. Amennyiben ugyanis az ellenség meghátrált, akkor a közben megerősített és előkészített hadállásokba húzódott vissza, amivel az 1917-ben támadóként fellépő orosz hadseregnek szembesülnie kellett. Ráadásul az 1916-os esztendőtől eltérően a központi hatalmaknak 1917-ben sikerült néhány ellencsapást is mérniük az orosz erőkre. Ilyen volt az orosz vonalak áttörése Tarnopol térségében. A Dvina folyótól a Fekete-tenger partvidékéig kiterjedő orosz hadművelet félmillió orosz áldozata így hiábavalónak bizonyult, hiszen a kitűzött célt nem tudta elérni. Ettől kezdve a hadsereget a politika a saját céljai érdekében kezdte el használni, vagyis nem az számított immár, hogy valójában mire képes a hadsereg, hanem hogy a külvilág eseményeit a különböző politikai mozgalmak miként képesek értelmezni.

Tekintve, hogy a hadseregben a katonák bizalma a régi tisztekben megingott, katonai bizottságokat választottak, amelyeknek bizonyos konszolidáló szerepük volt. A forradalmi katonai bizottságok hamarosan rendkívüli felhatalmazásra is szert tettek és a hadseregen belül legjelentősebb hatalommá váltak. A hadseregben hamarosan a hadsereg mérleg-szerepe is tudatosult: az, hogy a különböző politikai erők közötti kötélhúzást is el tudja dönteni.

Tefner Zoltán felhívta a figyelmet arra, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában az 1917-es évet a közös külügyminiszter, Burián Istvánt leváltásával indították. Buriánról sokan állítják, hogy Tisza „meghosszabbított keze” volt – ami – szerinte – csak részben igaz, viszont az év közepére Tiszát magát is leváltották, amikortól kezdve a magyar miniszterelnökök sorában fluktuáció indult, ami egészen Wekerle miniszterelnökségéig, vagyis 1918-ig tartott. De 1917 kulcsjelentőségű változása, hogy Pétervárott a bolsevikok átveszik a hatalmat!

Szergej Nyelipovics szerint a bolsevik forradalom után Oroszországban kialakult polgárháború más perspektívát adott az eseményeknek, hiszen a világháború következtében nemcsak az emberélet vált értéktelenné, hanem az ember, mint individuum is. A polgárháború viszont a világháborúnál is kegyetlenebb, ezért természetes, hogy több áldozata van, mint a „hagyományosnak” számító háborúknak.

Balla Tibor megjegyezte, hogy az osztrák–magyar csapatoknak - német segítséggel ugyan, de 1917 második felére sikerült felszabadítaniuk Bukovinát.

Gerő András, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének vezetője szerint az első háborúnak a magyar emlékezetkultúrában fontos újdonsága, hogy, miután tömegeket fogott át – demokratizálódott. Több százezer ember halt meg és sebesült meg, ami családi vonatkozásban még több embert, milliós nagyságrendet jelentett. A családfő vagy a fiú elvesztése mindenütt családi tragédiának számított, vagyis a háború immár nem nemes urak vagy a rendek egymás közti civakodása, hanem tömegélmény, amiből logikusan következett, hogy az egyszerű katonát is piedesztálra kellett állítani. Már 1915-ben megfogalmazódott, hogy állítsanak emléket ezeknek az embereknek. Minden településen az onnan bevonult és fegyver által elpusztított katonáknak ezért emlékművet állítottak, amit 1917-ben Magyarországon törvénybe is foglaltak.

*

Az önálló Szlovákia első államfője, megteremtője, Jozef Tiso, még Tiszó Józsefként volt résztvevője az első világháborúnak, bár őt sem az első világháborúban nyújtott teljesítménye alapján ítél meg a köztudat. G. Kovács László történész, aki mind Jozef Tiso, mind politikai ellenfele, gr. Esterházy János életútját kutatja, konkrétan kitért rá, hogy Jozef Tiso a galíciai harctéren és Szlovéniában szolgált, de 1914 végén megbetegedett és 1915 elejétől már Nyitrára vonult vissza, és itt is érte meg a háború végét. A háború borzalmaival tehát a galíciai hadszíntéren ismerkedett meg, amiről magyar nyelvű cikksorozatban számolt be a Nyitra Megyei Szemle című lapban. A szlovákokat ugyanis ugyanúgy, mint a Magyar Királyság valamennyi állampolgárát szintén mozgósították, így ők az első világháborúban főként a keleti- és a balkáni hadszínterein, de Olaszországban is harcoltak. A mai szlovák nemzeti emlékezet és a történetírás főként áldozatokként tartja őket számon.

Meglehetősen abszurd, hogy gr. Esterházy János mártír politikust, akit ugyanabból a paragrafusból kiindulva, viszont koholt vádak alapján ítéltek halálra, mint politikai ellenfelét, Jozef Tisot, Szlovákiában máig nem rehabilitálták. Martényi Árpád, az Esterházy János Emlékbizottság elnöke abnormálisnak tartja, hogy miközben Szlovákiában Esterházy Jánost a szlovákok többsége ma is háborús bűnösnek tartja, addig mi magyarok hősként tekintünk rá. Esterházy végül előbb a csehszlovákiai, majd a szlovákiai nagypolitikában védte a magyarok érdekeit, majd 1945-ben letartóztatták és a Szovjetunióba vitték. Közben távollétében Csehszlovákiában halálra ítélték. Így 1933-tól 1945-ig volt a csehszlovák, majd a szlovák parlamentben a magyar érdekek védője, utána ugyanennyit, tizenkét évet szenvedett bűntelenül Szovjetunió-beli és csehszlovákiai börtönökben – fogalmazott Martényi Árpád.

G. Kovács László történész szerint igazságtalan volt, amit Esterházyval csináltak, hiszen míg Jozef Tisot valóban jogosan állították bíróság elé, hiszen háborús bűnök terhelték a számláját, illetve a lelkiismeretét, hiszen ő volt az 1939 és 1945 között fönnállt szlovák állam legfőbb vezetője, és ezen belül erkölcsi tekintélye is jelentős volt, hiszen egyházi emberként, papként nagy hatással volt az erősen vallásos szlovák lakosságra: hitték, amit mondott. Amit Szlovákia a II. világháború alatt tett, a Szovjetunió elleni hadjáratában vállalt szlovák részvételért, a szlovákiai zsidóság tömeggyilkosságba torkolló deportálásáért, de a szlovák nemzeti felkelés leverését kísérő brutalitásokért is – G. Kovács László szerint - Jozef Tisot felelősség terheli. Esterházy Jánost ezzel szemben semmilyen háborús bűnnel nem lehet vádolni, és ami alapján elítélték, koholt vádak voltak. Egy koncepciós per, hiszen azzal vádolták, hogy magyar politikusként alapvető szerepet játszott a Tiso-féle rendszer kiépítésében és működtetésében, miközben Esterházy pont e rendszer ellenzéke volt!

A 26 perces filmes összefoglaló a klip-vetélkedőre való felhívással magyarul:

Gecse Géza