Egy dilemma, ami megbénítja Magyarországot

„Pedig valójában egy áldilemmáról van szó. Létezik-e olyan ember-e földön, aki két ekkora érzelmi szélsőségről, mint a sírás és a nevetés – még azok bekövetkezte előtt – pusztán a rációra támaszkodva dönt? Életszerű-e az, hogy hallunk egy jó viccet, de ahelyett, hogy nevetésbe törnénk ki, inkább elgondolkozunk azon, nevessünk-e? Nem az, bár például a színészek kétségkívül e képesség birtokában vannak.
De most nem a színészekről van szó, hanem több millió magyarról, persze lehetnek köztük színészek is. Ez a kérdés évtizedek, vagy talán már évszázadok óta megválaszolatlan, megoldatlan – persze nem csak Magyarországon, hanem szerte a világban.

 Magunk előtt görgetett össznemzeti tehetetlenség

Megdöbbentő, mégis igaz: generációk hosszú sora nő fel úgy, hogy képtelen döntést hozni, csak görgeti maga előtt ezt a problémát. A megválaszolatlansággal, a megoldatlansággal nemcsak önmagunkat csapjuk be, de azokat is, akikhez szólunk. Nekik ugyanis azt üzenjük, hogy egy óriási dilemma marcangolja lelkünket, miközben a valóság az, hogy eszünk ágában sincs sem sírni, sem nevetni. Így viszont saját mondanivalónkat kicsinyítjük le, embertársaink előtt válunk teljesen nevetségessé, komolytalanná. Ráadásul így, ebben a formában akarva-akaratlanul, de saját mozgásterünket szűkítjük le. Hiszen amikor egy nevetséges, de szomorú hírt olvasunk, akkor reagálhatnánk rá így is:
Nem tudom eldönteni, hogy most mosogassak vagy takarítsak.

De mi nem így reagálunk rá. Mintha ebben az országban csak sírni vagy nevetni lehetne, és nem lehetne egy csomó más dolFgot csinálni:

• kirándulni,
• szórakozni,
• sportolni, vagy bármilyen hobbitevékenységet végezni. (Pedig lehet. Gyönyörű tájaink vannak, a budapesti bulinegyed világhírű, rengeteg nyári fesztivál vár minket és lassan az iskolákban is lehet majd lőni, hogy csak pár példát írjak.) 

De ha már ennyire ragaszkodunk ahhoz, hogy a sírás és a nevetés közül válasszunk, akkor legalább legyen annyi büszkeség és tartás bennünk, hogy tényleg választunk és nemcsak a szánk jár. Mert nem az a szánalmas, hogy csak e két opciót hagyjuk meg magunknak, hanem az, ha a végén még ezek közül sem választjuk egyiket sem.”