„A szentmise elkezdett egyre kevésbé Isten előtti hódolatnak tűnni, és sokkal inkább hasonlítani egy közösségi összejövetelre. A templomaink már nem néztek ki katolikusnak, és elárasztották őket az ikonrombolók. A templomoktól, amik vizuálisan közvetítették a katolikus hitet, eljutottunk a széles körben elterjedt »szakrális terekig«, amik inkább néznek ki színházaknak.
Egyes helyek színházszerűen is működnek. A hódolat szórakozássá alakult át. Sokkal fontosabbá vált az, hogy mit nyerek vele én, mint az, hogy mit tudok odaadni érte.
Kivéve a természetfelettit az istentisztelet lényegéből, leegyszerűsítettük a szentmisét. Nem csoda, ha a hit Krisztus valódi jelenlétében az Eucharisztiában lecsökkent. Nem csoda, hogy a papi hivatások száma lecsökkent. Míg a nemzedék, aki bevezette mindezt, rajong ezekért, a következő nemzedékek tömegesen menekülnek ettől.
A természetfelettitől megfosztott istentisztelet után a katolikus életvitel következett. Az imaélet a plébániákon elsorvadt. A plébániatemplomok miseszolgáltatókká váltak. Örömteli látni a növekedést a szentségimádások számában.
A természetfelettire irányuló figyelem megszűnésével a tudatosság is lecsökkent. A sorok a gyóntatószékek előtt eltűntek. A családok mérete lecsökkent azzal, hogy elkezdtük magunkat kifogamzásgátolni a létezők közül. A gyerekek hangos lármáját a szürkeség tengere vette át. A meghajlás a szekuláris kultúra előtt lényegében harc nélkül zajlott le. A tetteket magyarázkodás váltotta fel. Az irgalmasság cselekedetei elfogytak, hogy a helyüket a társadalmi igazságosság hamis ideája vegye át.”