Robert Jackson Bennett: Pengék városa

„Ha már az élettapasztalatról beszélünk, nagyon jó fogás volt Bennettől, hogy jól elkülönülnek az idősebb és a fiatal szereplők – és sokszor az utóbbiak halnak meg. Erre pedig maguk a karakterek is keserűen reflektálnak, fájdalmasan rámutatva, hogy mennyire könnyen elmúlhat az élet, és ez csak tovább hangsúlyozza az öldöklés feleslegességét, az önmagáért való harc értelmetlenségét. Az előző kötet sidekickje, a drejling Sigrud is ennek az írói elvnek köszönhetően válik mélyebb karakterré, olyanná, akinek képesek vagyunk megérteni a motivációit és a tetteit. Ennek bemutatására használja a regény felnőtt lányát is, aki maga is az események sűrűjébe kerül, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk a férfi múltján és tettein: vajon tényleg azzal járt-e el legjobban, hogy magára hagyta családját, és ezzel eltereli róluk az ellenségei figyelmét?. Persze mindezek mellett Sigrud még mindig néha olyan, mintha szuperereje lenne, ezzel picit csorbítja a realisztikus hatást. (Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy kicsit olyan ő, mint korunk megöregedett akciósztárjai, akikről megpróbálja elhitetni a kamera, hogy még mindig legyőznek egy hadsereget. Persze a drejling valóban képes is erre.)

Én mindent összevetve örülök, hogy Bennett végre talált valamit, amit el akar mondani nekem a könyvével (nem csak a még mindig izgalmas és itt is nyomokban jelen lévő  isteni és mágikus világot akarja bemutatni). Persze a stílus továbbra sem kimagasló, a történetvezetés is elég nyílegyenesen követi a jól bevált recepteket, az olvasót pedig nem éri nagy meglepetés (színházi nyelven szólva: a csehovi puska el is fog sülni a darabban), és a mellékalakoknál még nyilvánvalóbb, hogy ők célszerszámok az író kezében. De meg tudom mindezt bocsájtani az írónak, mert kaptam valamit. Mert tényleg rámutat bizonyos fontos kérdésekre az élet és a halál kapcsolatáról, az élet értelméről és szépségéről. Mindezek pedig nem csupán a háború és a harc világában érvényesek, bár talán itt domboríthatóak ki legjobban. Tudom, hogy a szépirodalomban ezek mindennapos témák, de azokkal a könyvekkel szemben a fantasynek megvan az az előnye, hogy a halált istenné teheti, megmutathatja a túlvilágot, és át is nyúlhat az időn, hogy mítoszokkal, régi történetekkel, vagy akár megszólaló halottakkal mondja el, amit akar.”