Az újmarxista középosztály plázadása

„Európán neomarxista ébredés söpör végig: a Sziriza, a Podemos és Jeremy Corbyn Munkáspártja szembefordultak a kilencvenes évek neoliberális trendjeivel, leszámoltak Blair és Clinton neoliberalizmusba hajló harmadik utas szociáldemokráciájával meg az ahhoz tartozó technokrata arcoskodással, visszatértek a marxi gyökerekhez, a kérlelhetetlen kapitalizmuskritikához, az osztályharc világmagyarázatához és a vérbő szociális uszításhoz. Ami nemrég még Hugo Chávez Venezuelája, Evo Morales Bolíviája meg pár tucat forradalmi szocialista bölcsész radikális gazdaságkritikája volt, az lassan meghódítja az európai baloldalt. Ennek szól Martin Schulz balos fordulata, ennek szól a francia és a holland szocialisták összeomlása után képződött vákuumba benyomuló baloldali radikálisok meglepően jó szereplése. Franciaország mindössze pár százaléknyira volt attól, hogy az elnökválasztás második fordulójában egy radikális baloldali és egy radikális jobboldali jelölt csapjon össze. Az egykori példaállamok – a Szovjetunió és Venezuela – összeomlása, a görög Sziriza vergődése és választási ígéreteinek feladása Angela Merkel és a neoliberális elit nyomására cseppet sem bizonytalanította el a szocialista jövő lelkes híveit – ők akkor is megpróbálják, a tömeg pedig egyre önfeledtebben visszhangozza jelszavaikat: az alapjövedelem, az extrém mértékű adók és a társadalmi egyenlőtlenségeket felszámoló állam igényét. A korszellem és a tömegkultúra nem vevő a finom árnyalatokra: a neoliberalizmus szélsőségéből a közhangulat szinte átmenet nélkül csap át a neomarxizmus szélsőségébe.

Minden egyéb példánál látványosabb, amint Magyarországon a szélsőségesen tőke-, multi- és piacpárti MSZP, amely egymás után három milliárdost jelölt miniszterelnöknek Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai személyében, néhány nap leforgása alatt az európai trendekhez fazonírozta magát, így aztán az a pártelit, amely az elmúlt évtizedekben politikai létezésének referenciájaként hivatkozott a Bokros-csomagra, hirtelen alapjövedelemmel kampányol, és gátlástalanul mossa össze a munkájuk révén vagyonossá válókat a politika által felhizlalt oligarchákkal. A cél egyértelmű: lerabolni a középosztályt, ebből a pénzből kielégíteni a gazdasági hátországot, és megvalósítani egy olyan szociálpolitikát, amely remélhetőleg nem viszi majd csődbe az országot – legalábbis négy év alatt nem. Mert ne legyenek kétségeink: ami a gazdaságilag fejlett Nyugat-Európában a nem is olyan távoli jövőben talán megvalósítható lesz, az a mai Magyarországon katasztrófát jelentene.

A hazai újmarxista ébredésnek érdekes társadalmi vetülete van: ezek a gondolatok nem a szakszervezeti mozgalom mélyrétegeiből, nem a bérből és fizetésből élők köréből érkeztek – hisz épp ezek az emberek tisztelik legjobban a munkát, értékelik leginkább a mögötte lévő teljesítményt. Épp az általuk végzett mindennapos robotot becsüli meg legkevésbé a hazai piacgazdaság, ahol minél közelebb vagy a termelő tevékenységhez, annál szegényebb és kiszolgáltatottabb vagy, s minél távolabb vagy a gyártósortól, annál nagyobb bőséget és biztonságot élvezel. Nem is a politikai elit berkeiből érkezik a baloldali fordulat igénye – hisz ott ma már csak egyetlen igény van: vezetni a közvélemény-kutatásokat. A neomarxista ébredés motorjai – TGM-nek és néhány következetesen kitartó elvtársának szerepét el nem tagadva – a felső középosztály Nike cipős, kézműves söröket kortyoló vegán hipszterei. Olyan figurák, akik fényévnyi távolságra élnek a nyomortól – leginkább átlagosnak mondható nyugat-európai életvitelt folytatnak. Szilárd meggyőződésük, hogy az életmódjukkal a világon semmi baj nincs: ahogy élnek, az a legalapvetőbb emberi és polgári jog, ők pedig vannak olyan nagyvonalúak, hogy minél több embert megajándékoznának ezekkel a lehetőségekkel. Hiszen van egy csomó gazdag ember és cég – milyen egyszerű ezekről a bankszámlákról leemelni egy-egy nagyobb összeget, és azt szétosztani a szegények között: mindössze néhány gombnyomás.

De mi a gond ezzel? Először is az, hogy ezek a srácok – Gulyás Mártonnal az élen – láthatóan jobban hisznek a kapitalizmusban, mint a legelvetemültebb piacfundamentalisták. Evidenciaként kezelik, hogy a tőkés rendszerben olyan elképesztő pénzügyi tartalékok vannak, amelyek százmillióknak biztosíthatnak munka nélkül középosztálybeli életet – csakhogy ez aligha van így. A második – és még nagyobb – baj az, hogy napjaink neomarxistái leszoktak a globalizációkritikáról: ők már a »think local – act local« elvét vallják, ennek megfelelően eszükbe sem jut, hogy az ő életmódjuk általánossá tételéhez a bolygónak nincs elég erőforrása, fel sem merül bennük, hogy az ivóvízzel öblített vécéikért, a divatos ruháikért meg a repülőutas nyaralásaikért a harmadik világ százmilliói elképzelhetetlen nyomorral fizetnek. A harmadik – és legnagyobb – baj mindezeken felül pedig az, hogy az ifjú neomarxisták egy olyan emberképpel rendelkeznek, amely beláthatatlan távolságra van a megtapasztalható valóságtól: jóságos és önzetlen szegények millióit látják, akik kapzsi és önző burzsujok ezreivel állnak szemben. Úgy képzelik, hogy ha szétosztják a temérdek vagyont, a szegények gyermekeinek jósága, mértékletessége és tisztessége lesz majd irányadó a társadalmakban. Csakhogy a történelem százszor bizonyította már, hogy minden emberben ott rejlik a gátlástalan önzés csírája – valahányszor a forradalmat kívül vívjuk meg, mindig az emberi nem rosszabbik fele jut hatalomra. A tényleges megoldás egyedül a belső forradalom – csakhogy a XXI. század neomarxista forradalmárai éppúgy a plázában szerzik be előre gyártott politikai nézeteiket, akárcsak gördeszkáikat és snowboardjaikat. Szeretik a plázát, mert az megkíméli őket minden kényelmetlenségtől, minden személyes felelősségtől és minden lemondástól.

Pedig olyan egyszerű volna elkezdeni magukon a szocializmust: ha tényleg ilyen mély az elkötelezettségük a szegények iránt, ha tényleg ilyen erős a belső késztetésük egy igazságos társadalomra, nyitva áll az út Botka László, Karácsony Gergely, Gulyás Márton és minden újbalos aktivista előtt, hogy ne mutogassanak tovább az államra, hanem ahogy az őskeresztények vagy a szakszervezeti mozgalom alapítói tették, személyes példamutatással és áldozatvállalással demonstrálják a társadalomnak programjuk működőképességét. Másról sem beszélnek, mint közösség- és hálózatépítésről – hát mutassák meg, hogy a fizetésükből és vagyonukból hozott áldozat miként ad létbiztonságot sok ezer embernek, akik ezáltal integrálódnak a társadalomba, és így segítenek minőségi élethez újabb tízezreket. Hogyhogy nem látom azokat az elvtársi csoportokat, amelyek vagyoni különbségeiket kiegyenlítve szociális közösségben élnek? Hogyhogy csak nagypolgárokat látok, akik arccal a bankszámlájuk felé öntudatos kapitalisták, a társadalom felé meg büszke szocialisták? Ha ennyire hisznek az egyenlőségben, hogyhogy még szűk elvtársi körben sem próbálják megvalósítani azt? Jól látszik, hogy Magyarország felemeléséhez nincsenek elegen, de annyian bőven vannak, hogy pár száz falu vagy pár ezer háztömb rendbetételéhez forrást biztosítsanak. Aztán ha igazuk van, és működik a tervük, jöhet az ország! Mi lenne, ha nem komplett társadalmakat presszionálnának, hanem feladva burzsoá életmódjukat, tényleg megpróbálnának segíteni? Vagy lehet, hogy ők sem hisznek ebben az egész társadalmi egyenlőségben, csak úgy vannak vele, hogy ha már egyszer úgyis rablás lesz, azt inkább jó fizetésekért irányítanák, semhogy elszenvedjék?”