Mikor?

„Ez a tavasz más, mint az előzőek. Már nem menő kormánypártinak lenni. Lassan már hallgatni sem lesz menő. Vannak, akik szerint mindez legfeljebb a fővárosiakra igaz. De ez egyrészt nem feltétlenül van így, másrészt a változások általában éppen a fővárosokban kezdődnek. Egy rendszer se ingott meg attól, hogy elvesztette az ellenőrzést Csajágaröcsöge főutcája fölött. A CEU mellett tüntető tömeget lekicsinylők alighanem meglepődének, milyen kevesen álltak Petőfiék mellett azon a bizonyos napon: pár tucat »aktivista«, legfeljebb pár száz joghallgató (jurátus), meg néhány ezer pesti polgár. A városparancsnok mégsem mert tüzet vezényelni, érezte, hogy valami furcsa illat van a levegőben: rebelliószagot hord a szél.

Na jó, de ki? – tárják szét karjukat a tanácstalanok. Majd valaki! – mondhatjuk növekvő magabiztossággal. Elvégre a politikában nincs vákuum, ahol űr támad, oda benyomul egy erő, és a helyzet kitermeli a vezetőket. 1989 áprilisában például senki sem hihette a Semmelweis múzeum igazgatójaként szerény ismertségnek örvendő Antall Józsefről, hogy egy évvel később ő lesz Magyarország miniszterelnöke. A dolgok utólag látszanak logikusaknak, az események egymásból következőeknek. Közben meg senki nem tud semmit, az események mindig váratlanok, s a legtöbbször teljesen kaotikusak. Majd ezzel, ennek a rezsimnek a bukásával is így leszünk. Hitetlenkedve rázzuk majd a fejünket: hogy az ördögbe lehettünk ennyire vakok, miért nem láttuk előre?

Évek óta találgatjuk, meddig jár még a korsó a kútra. Példálózunk a leengedő szelep nélkül hagyott, ám folyamatosan fűtött gőzkazán jelentette veszéllyel. És? Felrobbant? De az, hogy eddig nem, vajon azt jelenti-e, hogy sosem fog? Keith Richards a Rolling Stonesból például hosszú éveken át vezette a rockzene »ki fog legközelebb meghalni« listáját, mígnem a némiképp csalódott szerkesztők levették a nevét, sőt hivatalosan halhatatlanná nyilvánították. (Erre majd térjünk vissza száz év múlva...)”