Jeff Carlson: Fagyott égbolt

„Maga a történet kiindulópontja egy sokat látott, de izgalmas szituáció, hiszen még drámaibb megtalálni azt, amit régóta keresünk – a földönkívüli életre utaló jeleket – a saját planétánk közeli szomszédságában ahelyett, hogy a távolba meredő rádióteleszkópok tapogatózása vezetne eredményre. A naphalak faja bár nem olyan ötletes, mint Vinge falkalényei (és azért itt felhívnám a figyelmeteket, hogy nem éltem Hamilton-hasonlattal), de kellően idegen és újszerű. Igaz ugyan, hogy nem lett nagyon részletesen kidogolva a faj – szigorúan csak a történet előmozdításáért szükséges és elégséges szinten mozog a naphalak mivoltának részletezése – de Carlsonnak sikerült felkelteni a kíváncsiságom. Remélem a következő részben kibonjta ezt az ötletet, mert a regény kulcsszereplői a naphalak, nem pedig az emberek.

Talán emiatt vagy ennek ellenére, a regény közel sem tökéletes. A világépítés csak hellyel-közzel történik meg. A cselekmény folyamán csak pár információmorzsát kapunk, aztán durván a történet háromnegyedénél egy egész fejezetet szentel az író a jövő Földjének és társadalmának lefestésére. Persze előkerülnek a trendi társadalmi problémák, egy harmadik világháború, mesterséges intelligenciák és azok jogai… de az alig 340 oldalas kötet lapjain nem kapnak helyet, hogy ezek a toposzok kiteljesedjenek, illetve a információ csöpögtetése sem kiegyensúlyozott. További gyengesége – legalábbis az én ízlésem szerint – a történetvezetés egyszerűsége.

Szeretem ha a események sok szálon futnak, sok szereplőt mozgatnak, akár több idősíkon is. Ezzel szemben a Fagyott égbolt cselekménye egyetlen szálon fut, illetve a már említett történelmi hátteret bemutató fejezeten kívül lineárisan haladunk az időben. A szereplők szintén kissé egysíkúra sikeredtek. Nem kellene mindenkinek többszörösen rétegelt személyiséggel rendelkezni, de a karakterek csak kicsivel bonyolultabbak, mint a faék. Összetettebb motivációt nem találni a könyv lapjain, valamint komolyabb fejlődésen senki nem esik át. A legkomplexebb karakter maga a főszereplő, Vonderach mérnök, de az ízlésemnek már egy kicsit sok volt, hogy mennyiszer volt a szexualitás gondolatainak középpontja. Ne értsetek félre, nem vagyok prűd és nem is volt olyan explicit, mint Hamilton szokott lenni (igaz, esetében a 700-1200 oldalnyi cselekményben azért valamivel kevésbé feltűnő a dolog), de az emberiséget teljes mértékben megváltoztató felfedezés közepette nem a legéletszerűbb, hogy a gondolatai jelentékeny részét képezik a nemi vágyak – legalábbis én így érzem, ez már A Kör esetében is zavart.”