Hogy egy állampolgár hétköznapjaiban miként jelenik meg a politika, az is ezer és ezerféle lehet. Bözsi néni például egészen bizonyosan nem fog aggódni a sajtószabadság miatt, mivel szükségleti piramisának felső részén ennél sokkalta hétköznapibb, kézzelfoghatóbb dolgok találhatók. Neki az oktatási szabadság, az egyetemi autonómia, pláne a CEU se azt jelenti majd, hogy valamit féltenie kéne, egyszerűen azért, mert ezek sem részei az életének.
Ahol a közmunka vagy éhhalál a választási lehetőség, ott mérsékelt érdeklődés övezi a jogi problémakört, hogy a köztársasági elnök miért nem talált alkotmányellenes passzust egy törvényben. És az se lesz beszédtéma, ha a reklámadó emelése miatt jó pár kiadó lehúzza a rolót. Sőt, még Soros se.
Persze, jó lenne, ha valamennyi szavazati joggal bíró állampolgár heti hét nap, és napi sok órában tájékozódna innen is, onnan is, folyamatosan keresve a legigazibb igazságot. Aminél már csak az lenne jobb, ha a politika olyannyira az írott és íratlan szabályok szerint működne, és olyan szinten maradna ki a magánszféránkból, hogy csak négyévente kellene ránéznünk magunkra; vajon jobb lett-e az életünk az előző választás óta, vagy sem.